Mediterrán manna

 

Nyugi, a megszokott vasárnapi (hétfői, vagy, ha nagyon lassan dolgozik a gépem a képszerkesztéshez, keddi) receptes poszt sem marad el, de most jöjjön egy kis mese habb... mousse-val. Étteremkritika következik.

Új év, új kezdet, és egy könnyed lazacvacsora

Hupsz, már 2026 van? 

Sok minden változott az elmúlt években, történtek jó, rossz és még rosszabb dolgok, tanultam, változtam, felejtettem és tanultam újra. Magamról, másokról, életről, halálfélelemről, békéről, nyugalomról, odafigyelésről. 

És persze a főzésről is.

Hosszútáv

Volt valami ebben az évben, amiről mindeddig nem akartam beszélni, de ami piszkált, feszegetett, rengeteg örömet és rengeteg fejfájást okozott, jó volt és rossz volt és fárasztó volt és felemelő volt, egy újabb lépés a nagybetűsben, egy újabb kipipált rubrika... Egyszóval: házat vettünk.

Egy csendes, csinos, csodálatos kicsi házikót, kicsi udvarral, kicsi nappalival, kicsi mindennel, ami kell az élethez. Borostyánnal a fal mellett. Rengetegsok csigával eső után. Körtefával, aminek egyik fele száraz, de a másik fele kettő helyett is terem. Madarakkal, akik belakják a körtefát, felcsipegetik a kőre tévedt kukacokat és koncertet csapnak minden nyári este.

Nem akarok most nagy ömlengésbe csapni, bár az az igazság, hogy mindennap hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a házat megtaláltuk, hogy belefért a kereteinkbe, hogy sok-sok apró-cseprő intéznivalója mellett is alakult, otthonunkká vált, vagy válik szépen lassan. Ma épp egy hete, hogy végre itt is lakunk, mostanra a dobozok nagy része kipakolódott, minden kezd helyet és teret találni, s már én sem érzem minden percben, hogy mindjárt felébredek. Illetve: felébredek, s még mindig itt vagyok, s ha kinézek az ablakon, a saját házunk udvarát látom. 

Együttlét – ízekben (rendhagyó mesebejegyzés családdal, recepttel)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, az én konyhai és mindennapi repertoáromban vannak bizonyos mozzanatok, amik csak úgy történhetnek és sehogyse másképp. Van, amelyikről tudom, hogy kitől lestem el, és van, amelyiknél fogalmam sincs, felmenőim melyik főzéséből szivárogtak át az én kezembe – de ott vannak megváltoztathatatlanul a maguk egyszerűségében, nem lehet és nem kell megkerülni őket, mert aforizmák, tények, melyeken sohasem gondolkozunk.

Nekem például van egy jellegzetes mozdulatom: mikor készülök nekifogni valaminek, összedörzsölöm és kétszer összeütöm a tenyerem (de ugyanezt csinálom például akkor is, ha kenyeret sütök vagy bármi liszttel járok, s le kell porolnom a kezeimet, hogy a konyhánál maradjunk). Már egy jó ideje szokásom volt ez, mire tudatosodott bennem, hogy mit is csinálok, s akkor rögtön helyére is pattant: édesanyám csinálja mindig ezt, mielőtt nekifogna valami örömet okozó tevékenységnek (én legalábbis úgy emlékszem, a muszáj-munkák előtt nem volt ilyen lelkesítő mozdulata, de lehet, hogy ez már csak az emlékeim játéka). Nővérem ugyanolyan gyors léptekkel menetel egyik szobából a másikba, mint édesanyám, anno egy lakásban élvén sokszor összetévesztettem, melyikük is közeledik a gyerekszoba felé, ami csak azért volt baj, mert így néha fölöslegesen is eldugtam a leckeírás helyett olvasott könyvet, pedig a nővérem rá se bagózott volna. És persze sok ilyet tudnék felsorolni, nézéseket, szemöldökráncolást, hangokat – legutóbb, egy most nagyon távolinak tűnő kiscsaládi vacsorapartin régi képeket nézegettünk, és az egyiknél majdnem felkiáltottam: édesapám egyetemi fotójáról egy az egyben én néztem vissza. Sokat mesélhetnék még tehát a mindenféle apró részletekről, amikben egyre gyakrabban fedezem fel szüleimet, nagyszüleimet s Férjben is az övéit – most mégis egy másik szegmensől mesélek inkább, méghozzá az ízekről, amik egymáshoz (haza) repítenek.

Annak idején három lányként és a tojásfestés elhivatott, bár akkor még csak kezdő szerelmeseként igencsak sok hímes tojással készültünk minden húsvétra. És bár bőven vittek is belőle a locsolók, mindig maradt egy jópár tojáska, amit aztán nagy szomorúságunkra el kellett fogyasztani. Amikor sok volt, ettük simán vacsorára is, de egyvalaminek mindenképpen készülnie kellett belőle, mégpedig egy jó szaftos rakottkrumplinak. De természetesen annak is megvoltak a maga szabályai.

Elsősorban a rakottkrumplihoz való krumplit csakis héjában lehet megfőzni. Én amúgy nagyon nem szeretem a főtt krumplit pucolni, ahol nem muszáj az íze miatt, ott inkább nyersen pucolva főzöm meg a krumplikat, de a rakottkrumpli, na az pont nem ilyen. Szóval a krumplikat bő, sós vízben megfőzöm, majd ügyesen – csakis a fedővel – leeresztem róluk a vizet. Itt jön a második, kitudjahonnan örökölt mozzanat: a főtt krumplit nálunk villára felszúrva a fedőre kell pucolni, óvatos mozdulattal megkezdeni a héjat egy kis légbuboréknál és nézni, ahogy selymesen lehántódik a főtt krumpliról, és reménykedni, hogy nem főtt szét annyira, hogy kettétörve lepottyanjon a villa két oldalán. Ha kész, a krumplik mennek a lapítóra, a héj pedig borulhat a kukába a fedőről.
A húsvéti rakott krumpli másik fontos mozzanata a tojások feltörése. A hímes tojásokat ugyanis nem lehet akárhogyan feltörni, azt mindig és minden esetben koccantani kell, azaz egymáshoz ütve eljátszani vele, hogy kinek erősebb a tojáskája. Simán asztalon feltörve a húsvéti főtt tojás nem az igazi. Harmadszor a (bármilyen, nem csak húsvéti) rakottkrumpli tetejére prézli dukál, ami a sütőben roppanósra pirul, aztán lehet ügyeskedni rajta, hogy a repetánál egy kicsit több pirult krumpli jusson az ember tányérjára, nem mintha a közepe rosszabb volna, de a pirultból kevesebb van, tehát különleges.
Eddig tartanak az emlékeim a hazai rakottkrumpliról. Biztos vagyok benne, hogy sokszor végignéztem, akár végig is segédkeztem a készülését, de a többi részlet nem maradt meg – és meg is szenvedtem ezt sokáig: hiába készült minden jóval rakottkrumplim, valahogy soha nem lett olyan íze, mint az otthoninak, amit édesanyám, s talán előtte nagyanyám, dédanyám is elkészített. De most még egyszer nekiveselkedtem, előkapartam minden ízemlékemet, és nekiláttam, hogy elkészítsem A Rakottkrumplit.

Kellett hozzá 5 szép krumplicska, 6 hímes tojás, pár szeletnyi kolbász, 2 nagy evőkanál zsír, 3 nagy evőkanál tejföl, vagy 100 grammnyi prézli, bár azt nem mértem meg, no meg persze egy kevés só. Amíg a megfőtt és – szigorúan a hagyományos módon megpucolt, majd felszeletelt – krumplik egy kicsit hűltek, Férjjel elkoccantottuk a tojásokat, majd megpucoltam és tojásvágóval felkarikáztam őket. A zsírt egy kis lábosban megolvasztottam, habverővel belekevertem a tejfölt, majd amikor már jó folyós lett, gyengén megsóztam; a kolbászt felaprítottam (mivel kevés volt, nem karikában tettem a rakottasba, hanem apróra kockázva, hogy többnek tűnjön). A zsíros tejföllel vékonyan kikentem egy jénai tál alját, megraktam krumplival, azt körbecsepegtettem tejföllel és szitán át halványan megszórtam prézlivel; következett a tojás-réteg és pár kocka kolbász, majd egy emberesebb adag tejföl, utána megint krumpli, prézli és így tovább – a végén krumplival zártam, rálocsoltam a maradék tejfölet és vastagon megszórtam prézlivel. Ment a sütőbe, nagyjából fél óra-negyven perc alatt szépen megkérgesedett és megbarnult a teteje, és az alja is kellőképpen megpirult.

Nem tudom, az otthoni rakottkrumpli így készült-e, nem kérdeztem meg előtte édesanyámat: az íz-emlékeimre akartam támaszkodni, meg arra a megfoghatatlan örökségre, ami valahol minden főzésembe belefolyik. Azt tudom, hogy ennek a rakottkrumplinak pont ugyanolyan íze volt, mint annak a réginek, és azt tudom, hogy ennek nagyon-nagyon örültem: bár személyesen még egy darabig nem találkozhatunk, de így mégis olyan volt egy kicsit, mintha most édesanyám főzött volna ránk.


(a képek sebtiben készültek telefonnal, ezért bocsánatot kérek a minőségükért :) )

Éljenek az újra megtalált receptespapírok

Réges-régen, amikor elkezdtem főzőcskézni, konyhai tudatlanságom okán mindig rá voltam kényszerülve, hogy cetlire írjam az áhított étel elkészítésének menetét, mert másképp nem tudtam, melyik lépés mi után következik. (Nem, nem lett volna egyszerűbb kinyomtatni a recepteket, mert annyi elbizakodottságom már akkor is volt, hogy magam kreáltam új dolgokat, innen-onnan összeollózva az ötleteket - és ez nekem, digitális éppencsak-bevándorlónak kézzel leírva könnyebben ment.) Aztán eljött az az időszak, amikor már nem kellett mindent kiírnom, mert kezdtem emlékezetből is feltalálni magam a konyhában - míg végül elérkeztem ahhoz az állapothoz, hogy fejben képes vagyok lefőzni egy teljes menüsort, és ezt aztán gyakorlatba is ültetem mindenféle cetlizés meg fennakadás nélkül. Innentől fogva már csak egy okom van a receptek lejegyzésére: hogy - mivel ugye eszméletlen nagy csúszásokkal kerülnek fel a csudireceptjeim a blogra - képes legyek nektek is reprodukálni a kaják elkészítési folyamatát, és ne ott akadjak le a képek nézegetésekor, hogy ez gyönyörű szép, de hogy is csináltam? Épp ezért a receptírás egy jó ideje már a vacsora után folyik, amikor még azért nagyjából élénken él bennem az előző pár óra tevékenysége. 

A hetedik

A hetedik

Épp tegnap volt egy hónapja annak, hogy az évfordulónkat ünnepeltük... Kicsit hihetetlen, de már hét éve boldogítjuk egymást kedvenc Főkóstolómmal. Néha sokkal többnek tűnik, néha úgy, mintha tegnap lett volna, de mindig-mindig jó :)
Ünneplésképpen persze vacsorázni mentünk, mert az egyik legjobb ajándék az, ha nem kell főzni-mosogatni ahhoz, hogy finomakat együnk. És hát amúgy is tartozunk valami kis étteremkritikákkal a blognak :)

Karácsony, ajándék, befőzés

Na, azt sem hittem, hogy én egyszer lekvárt fogok főzni - már hogy ebben a hangyaköpésnyi lakásban. Mikre nem készteti az embert a karácsony :)

Emlékek

Valamikor réges-régen elkapott minket a hal-láz. Nyár volt, meg meleg, meg hasonló izék, de finomakat akartunk enni (mikor nem?), és amúgy is akciós volt a pisztráng a Kerfúrban :)

Mert azért ünnepelni is kell

Igaz, hogy már majdnem egy hónap is eltelt azóta, de azért muszáj beszámoljak kedvenc Férjecském szülinapi vacsorájáról :)

Ádvent

A december az ünnepekről szól, és mint ilyen, telis-tele van kreatívkodós lehetőségekkel. És én nagyon szeretem a kreatívkodást :)

Elsejei hírek

Valami csak kell legyen ebben a blogban, ami megfogja az embereket... Bár hozzászólásokban nem  bővelkedem (khm-khm), azért néha rámszól egy-két jóbarát fácsén, hogy mikor írok végre valamit, és a megtekintések száma is egész biztatóan alakult az elmúlt hónapokban. Mégis, a legjobb visszajelzés, amit a türelmetlen olvasóközönségtől kaptam, az az volt, hogy egy buszmegállóban összefutva egy régi jó ismerőssel, aki amúgy - mint kiderült - lelkes olvasó, nem az volt az első kérdése, hogy hogy vagyunk meg mit csinálunk, hanem hogy mikor lesz új poszt. Jelentem: most :D

Születésnapok meg mesék

A november telis-tele van születésnapokkal. Legalábbis a mi családi-baráti körünkből igencsak sokan születtek az ősz végén, többek között az én édes jó Szüléim is. Na meg – bár ez egy kicsit más kategória – novemberben született a blog is.

Újra itt van a nagy csapat :)

Hmm...  nem is tűntem el nagyon :) De most újult erővel visszatérek - legalább egy kis időre - és elmesélem, mi történt velünk mostanában.

Az egyes számú bizonyíték arra,

hogy nekem sem sikerül minden úgy, ahogyan elterveztem. Igaz viszont, hogy a látványra kissé ijesztő zombinyulak ízre nagyon fincsik lettek.

és még a nyelvét is nyújtja a kis szemtelen :P

Nyúlfarknyi történet

Az a legjobb az ünnepekben, hogy ilyenkor lelkiismeret-furdalás nélkül lehet zabálni. Na nem bármit, persze, csakis kis ínyenc dolgokat :)

lettem én - meglepetés

Tegnaphoz huszonnégy éve kegyetlenül bőgtem, és valamikor akkoriban kóstoltam életem addigi legjobb kajáját. Most meg én  készítettem teljes és gazdag menüsort, 

Öt éve már, egy szép, februári napon...

... összetalálkoztam Férjjel, aki akkor még nem hogy Férj, de Barát sem volt (hogy a főkóstolásról már ne is beszéljünk...). Tényleg szép, napsütéses februári nap volt, pont egy héttel valentin nap előtt, és Kupidó teljesen biztonságosan gyakorlatozhatott - merthogy éppen íjazni voltunk a Teológia hátsó udvarán.

Kiskarácsony, nagykarácsony

Az elmúlt hetekben nem igazán volt időm írogatni, szerencsére azonban főzőcskézni igen. Bár semmi új nem készült, a régi receptek azonban szép sikert arattak az ünnep előtti baráti vacsorákon :)
Bár az ünnepre készültek újabbacska dolgok (vagyis régi receptek új köntösben), most nem receptet szeretnék megosztani Veletek. Most csak szeretnék áldott, békés, kellemes ünnepet kívánni Nektek és mindazoknak, akik fontosak a számotokra :)

Csilla, vagyis a blog Konyhatündére :)

Kalendárium

Még mindig dekoráció, de most már azért kezdek visszatérni az alapokhoz - ebben a bejegyzésben már lesz recept is :)

Adventkalendárium csokis keksszel

Hozzávalók - egy nagy adag (kb 50 db) kekszhez: 500 g liszt, 2 tojás, 250 g sütőmargarin vagy vaj, 70 g porcukor, 1 csomag vaníliás cukor, 70 g kakaó (instant; ha étkezési kakaót használtok, akkor több cukor kell), kb 70 g reszelt vagy aprított étcsoki, citromhéj-reszelék
- a kalendáriumhoz: kreativitás és szeretet :)

Hangolódunk

Lassan itt a december (te jó ég...), az ember lánya pedig elgondolkodik, hogy idén milyen díszbe öltöztesse a lakást az ünnepre. Igaz, hogy a fára való díszek még egy hónapig készülgethetnek, de koszorút és advent-kalendáriumot már épp ideje készíteni. Most - szíves engedelmetekkel - nem receptet fogok közölni, hanem az én kicsi díszecskéimet mutatom meg nektek - persze ha kell, szívesen írok hozzá készítési útmutatót ;)