Mediterrán manna

 

Nyugi, a megszokott vasárnapi (hétfői, vagy, ha nagyon lassan dolgozik a gépem a képszerkesztéshez, keddi) receptes poszt sem marad el, de most jöjjön egy kis mese habb... mousse-val. Étteremkritika következik.

Szépségek céklaporban

Amióta az eszemet tudom, lenyűgöznek a szép, esztétikus tálalások, az izgalmas, szemet gyönyörködtető ételek. A nagy blogforradalomkor (értsd: a 2000-es-2010-es években, amikor minden bokorból kihajtott egy gasztroblog, persze, én is ennek a kései vadhajtása vagyok) leginkább azokat a blogokat figyeltem áhítattal, amelyeken szépen készített, szépen tálalt és persze szépen fotózott ételeket mutatott be az egyszeri blogger, akit külön csodáltam (és gyakran irigyeltem), ha szép étkészlettel, izgalmas tállal, különleges deszkával vagy egyéb kiegészítővel bírt, hogy igazán látványos fotókat készíthessen. És bár most éppen nem múló élvezettel olvasom a teljesen képnélküli Váncsa-féle Lakomát, ahogy hasonló örömmel és áhítattal forgattam a Bűvös Szakácsot is, az izgalmasabb ételeknél mégiscsak jobban szeretem, ha látom is, nem csak olvasom az eredményt. Ez igazából nektek azért jó, mert így ti is kaptok egy csomó képet az én kajáimról, ami remélem, nektek is hasonló örömeket okoz.

Ez most egy más dolog

 Ez most nem egy receptes bejegyzés, nincsenek benne szép képek, és nem fog elcsöppenni a nyálad a végére. Viszont lehet, hogy valamelyik mondatában kicsit magadra ismersz. Ez most ilyen.

Menü A-tól Z-ig, avagy a láthatatlan munka dícsérete

Az előző részek tartalmából: együttműködős előétel, lélegzetelállító leves, fenomenális főétel. Jöhet a desszert? Hajrá ;)

Technikák és történetek

Az előző részek tartalmából: előétellel indul az együttműködős kísérlet, majd elérkezik a leves-idő. Támogatások, együttműködések, örömök, jó ételek. Léphetünk tovább? Hajrá :)

Az időbeosztás felettébb kacifántos voltárul

Az előző rész tartalmából: körték, mesék, együttműködések, és egy négyfogásos menü első fogásának receptje. Megvan? Mehetünk tovább? Szuper :)

Új vizeken járok (avagy menükóstolós emberkísérlet négy felvonásban)

Hajajaj, ha tudnátok, mi minden történt az elmúlt pár hónapban... De persze nem tudjátok, mert én sunyi voltam s nem írtam. Vagyis ez nem egészen igaz, két bejegyzés is van félig-készülten talonban, de most mégsem azokat dobom ki az internet sztorira éhes népe elé – majd, valamikor a nem túl távoli jövőben, hesteg nosztalgia cím alatt azokat is publikálom egyszer, főleg, mert az egyik recepttel a KMN-es rádiós gasztrobetyárkodás óta tartozom PL-éknek. Na de hagyjuk most azokat a recepteket és történeteket, amiket nem kaphattok meg, és foglalkozzunk azokkal, amiket megkaphattok.

Süt a nap, nehogy szomorú légy

Ha nem vettétek volna észre, akkor elmondom, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul tavasz van. Rügyeznek a fák, döngicsélnek a dongók, csiripelnek a madarak, a macska már az árnyékos helyeket keresi egy-egy túl-napos délelőtt, egyszóval: itt a várva várt tavasz. És én, tavaszi gyermök lévén, ennek mérhetetlenül örülök. Az már csak hab a tortán, hogy ezt a bejegyzést a százféleképpen zöldellő udvarunk közepén kényelmesen napozva írom egy lusta délutánon.

Egy tányér szerelem

(Ellopták 2020-at, ellopták 2021-et, s már 2022 első hónapjait is ellopták... nem tudom, kik ezek a tolvajok, de most már békén hagyhatnának egy kicsit.)

Elolvastátok a címet, s most biztos azt hiszitek, hogy a Valentin-napról akarok beszélni, pedig dehogy, egyáltalán nem akarok arról beszélni, bár igaz, hogy februárig vezet vissza a történet. Mi ugyanis a Bálint napnál egy héttel hamarabb ünnepelünk szerelmet, legalábbis a miénket (s édes Istenem, idén már tizenharmadjára). És bár nem szoktunk egetrengető nagy ajándékokat adni, de azért példul vendéglőbe elmegyünk, már csak azért is, mert az ajándék része a nemfőzünk-nemmosogatunk boldog lustasága is.

A tizedik év

Érzem a pressziót, oké, oké, tessék, itt vagyok.

Nem tudom, mi történt az elmúlt időszakban a fészbuk algoritmusával, de valahogy nagyon felkapta az én kis blogom mégkisebb oldalacskáját, mert naponta kapom az értesítést, hogy új és új kedvelők érkeznek az oldalra, pedig szeptember óta egy árva posztocska sem sikeredett megszületni. Node most – nem mintha amúgy nem terveztem volna erre járni – ez a folyamatos szelíd emlékeztető csak rávett, hogy nekiüljek posztolni egyet, meghálálandó a még ismeretlen oldalkövetők előzetes jóindulatát. Szóval: köszi.

Hosszútáv

Volt valami ebben az évben, amiről mindeddig nem akartam beszélni, de ami piszkált, feszegetett, rengeteg örömet és rengeteg fejfájást okozott, jó volt és rossz volt és fárasztó volt és felemelő volt, egy újabb lépés a nagybetűsben, egy újabb kipipált rubrika... Egyszóval: házat vettünk.

Egy csendes, csinos, csodálatos kicsi házikót, kicsi udvarral, kicsi nappalival, kicsi mindennel, ami kell az élethez. Borostyánnal a fal mellett. Rengetegsok csigával eső után. Körtefával, aminek egyik fele száraz, de a másik fele kettő helyett is terem. Madarakkal, akik belakják a körtefát, felcsipegetik a kőre tévedt kukacokat és koncertet csapnak minden nyári este.

Nem akarok most nagy ömlengésbe csapni, bár az az igazság, hogy mindennap hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a házat megtaláltuk, hogy belefért a kereteinkbe, hogy sok-sok apró-cseprő intéznivalója mellett is alakult, otthonunkká vált, vagy válik szépen lassan. Ma épp egy hete, hogy végre itt is lakunk, mostanra a dobozok nagy része kipakolódott, minden kezd helyet és teret találni, s már én sem érzem minden percben, hogy mindjárt felébredek. Illetve: felébredek, s még mindig itt vagyok, s ha kinézek az ablakon, a saját házunk udvarát látom. 

Együttlét – ízekben (rendhagyó mesebejegyzés családdal, recepttel)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, az én konyhai és mindennapi repertoáromban vannak bizonyos mozzanatok, amik csak úgy történhetnek és sehogyse másképp. Van, amelyikről tudom, hogy kitől lestem el, és van, amelyiknél fogalmam sincs, felmenőim melyik főzéséből szivárogtak át az én kezembe – de ott vannak megváltoztathatatlanul a maguk egyszerűségében, nem lehet és nem kell megkerülni őket, mert aforizmák, tények, melyeken sohasem gondolkozunk.

Nekem például van egy jellegzetes mozdulatom: mikor készülök nekifogni valaminek, összedörzsölöm és kétszer összeütöm a tenyerem (de ugyanezt csinálom például akkor is, ha kenyeret sütök vagy bármi liszttel járok, s le kell porolnom a kezeimet, hogy a konyhánál maradjunk). Már egy jó ideje szokásom volt ez, mire tudatosodott bennem, hogy mit is csinálok, s akkor rögtön helyére is pattant: édesanyám csinálja mindig ezt, mielőtt nekifogna valami örömet okozó tevékenységnek (én legalábbis úgy emlékszem, a muszáj-munkák előtt nem volt ilyen lelkesítő mozdulata, de lehet, hogy ez már csak az emlékeim játéka). Nővérem ugyanolyan gyors léptekkel menetel egyik szobából a másikba, mint édesanyám, anno egy lakásban élvén sokszor összetévesztettem, melyikük is közeledik a gyerekszoba felé, ami csak azért volt baj, mert így néha fölöslegesen is eldugtam a leckeírás helyett olvasott könyvet, pedig a nővérem rá se bagózott volna. És persze sok ilyet tudnék felsorolni, nézéseket, szemöldökráncolást, hangokat – legutóbb, egy most nagyon távolinak tűnő kiscsaládi vacsorapartin régi képeket nézegettünk, és az egyiknél majdnem felkiáltottam: édesapám egyetemi fotójáról egy az egyben én néztem vissza. Sokat mesélhetnék még tehát a mindenféle apró részletekről, amikben egyre gyakrabban fedezem fel szüleimet, nagyszüleimet s Férjben is az övéit – most mégis egy másik szegmensől mesélek inkább, méghozzá az ízekről, amik egymáshoz (haza) repítenek.

Annak idején három lányként és a tojásfestés elhivatott, bár akkor még csak kezdő szerelmeseként igencsak sok hímes tojással készültünk minden húsvétra. És bár bőven vittek is belőle a locsolók, mindig maradt egy jópár tojáska, amit aztán nagy szomorúságunkra el kellett fogyasztani. Amikor sok volt, ettük simán vacsorára is, de egyvalaminek mindenképpen készülnie kellett belőle, mégpedig egy jó szaftos rakottkrumplinak. De természetesen annak is megvoltak a maga szabályai.

Elsősorban a rakottkrumplihoz való krumplit csakis héjában lehet megfőzni. Én amúgy nagyon nem szeretem a főtt krumplit pucolni, ahol nem muszáj az íze miatt, ott inkább nyersen pucolva főzöm meg a krumplikat, de a rakottkrumpli, na az pont nem ilyen. Szóval a krumplikat bő, sós vízben megfőzöm, majd ügyesen – csakis a fedővel – leeresztem róluk a vizet. Itt jön a második, kitudjahonnan örökölt mozzanat: a főtt krumplit nálunk villára felszúrva a fedőre kell pucolni, óvatos mozdulattal megkezdeni a héjat egy kis légbuboréknál és nézni, ahogy selymesen lehántódik a főtt krumpliról, és reménykedni, hogy nem főtt szét annyira, hogy kettétörve lepottyanjon a villa két oldalán. Ha kész, a krumplik mennek a lapítóra, a héj pedig borulhat a kukába a fedőről.
A húsvéti rakott krumpli másik fontos mozzanata a tojások feltörése. A hímes tojásokat ugyanis nem lehet akárhogyan feltörni, azt mindig és minden esetben koccantani kell, azaz egymáshoz ütve eljátszani vele, hogy kinek erősebb a tojáskája. Simán asztalon feltörve a húsvéti főtt tojás nem az igazi. Harmadszor a (bármilyen, nem csak húsvéti) rakottkrumpli tetejére prézli dukál, ami a sütőben roppanósra pirul, aztán lehet ügyeskedni rajta, hogy a repetánál egy kicsit több pirult krumpli jusson az ember tányérjára, nem mintha a közepe rosszabb volna, de a pirultból kevesebb van, tehát különleges.
Eddig tartanak az emlékeim a hazai rakottkrumpliról. Biztos vagyok benne, hogy sokszor végignéztem, akár végig is segédkeztem a készülését, de a többi részlet nem maradt meg – és meg is szenvedtem ezt sokáig: hiába készült minden jóval rakottkrumplim, valahogy soha nem lett olyan íze, mint az otthoninak, amit édesanyám, s talán előtte nagyanyám, dédanyám is elkészített. De most még egyszer nekiveselkedtem, előkapartam minden ízemlékemet, és nekiláttam, hogy elkészítsem A Rakottkrumplit.

Kellett hozzá 5 szép krumplicska, 6 hímes tojás, pár szeletnyi kolbász, 2 nagy evőkanál zsír, 3 nagy evőkanál tejföl, vagy 100 grammnyi prézli, bár azt nem mértem meg, no meg persze egy kevés só. Amíg a megfőtt és – szigorúan a hagyományos módon megpucolt, majd felszeletelt – krumplik egy kicsit hűltek, Férjjel elkoccantottuk a tojásokat, majd megpucoltam és tojásvágóval felkarikáztam őket. A zsírt egy kis lábosban megolvasztottam, habverővel belekevertem a tejfölt, majd amikor már jó folyós lett, gyengén megsóztam; a kolbászt felaprítottam (mivel kevés volt, nem karikában tettem a rakottasba, hanem apróra kockázva, hogy többnek tűnjön). A zsíros tejföllel vékonyan kikentem egy jénai tál alját, megraktam krumplival, azt körbecsepegtettem tejföllel és szitán át halványan megszórtam prézlivel; következett a tojás-réteg és pár kocka kolbász, majd egy emberesebb adag tejföl, utána megint krumpli, prézli és így tovább – a végén krumplival zártam, rálocsoltam a maradék tejfölet és vastagon megszórtam prézlivel. Ment a sütőbe, nagyjából fél óra-negyven perc alatt szépen megkérgesedett és megbarnult a teteje, és az alja is kellőképpen megpirult.

Nem tudom, az otthoni rakottkrumpli így készült-e, nem kérdeztem meg előtte édesanyámat: az íz-emlékeimre akartam támaszkodni, meg arra a megfoghatatlan örökségre, ami valahol minden főzésembe belefolyik. Azt tudom, hogy ennek a rakottkrumplinak pont ugyanolyan íze volt, mint annak a réginek, és azt tudom, hogy ennek nagyon-nagyon örültem: bár személyesen még egy darabig nem találkozhatunk, de így mégis olyan volt egy kicsit, mintha most édesanyám főzött volna ránk.


(a képek sebtiben készültek telefonnal, ezért bocsánatot kérek a minőségükért :) )

Szól a rádióóó...

Mondtam nektek a múltkor, hogy van még izgalom az életünkben, sőt, nagy boldogságomra olyan izgalom, ami nektek is öröm lehet :) Mint talán tudjátok, idén novemberben már hat éves lesz ez a blog, és ilyentájt mindig nekibuzdulok, hogy mostaztánakkor mekkora nagy bummot is fogok csinálni én a továbbiakban a drága kis blogommal (aztán ebből vagy lesz valami, vagy nem :/ ). Idén egy szerencsés véletlennek és egy hihetetlenülszuper megkeresésnek köszönhetően egy kicsit korábban ünnepeljük a blog születésnapját, mert ennél jobb csinnadrattát semmikép sem tudnék kitalálni :D

Amikor az élet homlokon csókol

Képzeljétek el, hogy miután hosszú-hosszú ideig senyvedtek egy gödörben, és már nem is bíztok abban, hogy kijuthattok onnan (meg a kiművészkedett körmötök is letörött), egyszerre csak minden oldalról bezuhognak a mentőkötelek. Ti meg kimásztok a fényre, és rájöttök, hogy a kötelek nem csak a gödör szájáig értek, hanem végtelen magas létrákban folytatódnak odafent.

Új kilátások (meg köszöngetős poszt)

Új kilátások várnak minden pillanatban - ha kinézek az ablakon, mivel lassan két teljes hete, hogy új lakásba költöztünk.
Na persze nem csak ez változott az utóbbi hónapokban, pláne az utóbbi pár hétben, de ennyire sok mindenről nem is tudok hirtelen beszámolni, főleg nem pár hónap kihagyás után, szóval maradjunk csak a költözésnél.

P, mint problémamegoldás. Meg mint paprikakrém.

Boldog új évet, kedveseim!
Remélem, mindenkinek jól telt a szilveszter  - nekünk igen, köszi itt is, nonstoposok, bár a hajnali utolsó kör székely ektivitit lehet jobb lett volna kihagyni - és sok-sok új energiával fogtatok neki az új évnek. Meg azt is remélem, hogy így az első hónap végefelé még maradt is belőle.

(Újra)születésnap ősziesen

Öhm, heló... Jár még egyáltalán erre valaki? Nem?

S ha kiteszek egy ilyen szép képet? ;)

Kényszerszünet

Kedveseim!

Mint talán már rájöttetek, mostanában kicsit parkolópályára került a blog az életemben. Nem azért, mert meguntam volna, meg azért sem, mert éppen Hawaii-on lógatom a lábamat és magasról tennék rá. Éppencsak...
Mint tudjátok, ez a blog nem csak a kajáinkról szól, hanem egy kicsit (jó na, alkalmanként nagyon) rólunk is. Mostanra már nehéz úgy receptet írni, hogy ne mesélném el, hogy mi történt a kaja készítése előtt, közben és után. Most azonban egy olyan hullámvasútra ültünk fel éppen, amelyikről nem szeretnék beszélni. Még nem, vagy soha nem, ezt most nem tudom - de most nem.
Ezért egyelőre lakatot teszek a blogra, még nem tudom, hogy mennyi ideig. Közben persze főzni fogok, meg fotózni is, meg talán a recepteket is beírogatom - és majd később fog fájni a fejem amiatt, hogy milyen sztorikat írjak melléjük :)
Remélem, azért még meg-meglátogattok néha, ha más nem, régi jól bevált recepteket visszakeresni. Becsszó, azonnal szólok, ha visszatértem az élők sorába!
És bocsássatok meg, hogy ezt a posztot is csak három hónappal a legutóbbi után teszem ki...

A hetedik

A hetedik

Épp tegnap volt egy hónapja annak, hogy az évfordulónkat ünnepeltük... Kicsit hihetetlen, de már hét éve boldogítjuk egymást kedvenc Főkóstolómmal. Néha sokkal többnek tűnik, néha úgy, mintha tegnap lett volna, de mindig-mindig jó :)
Ünneplésképpen persze vacsorázni mentünk, mert az egyik legjobb ajándék az, ha nem kell főzni-mosogatni ahhoz, hogy finomakat együnk. És hát amúgy is tartozunk valami kis étteremkritikákkal a blognak :)

Halihó

Úgy tűnik, ez a január-február periódus mindig is az eltűnések periódusa lesz, főleg, ha ennyire összezsúfolják az elszámolásokat meg az új pályázatokat, mint idén. Szerencsére azért csak írni nem írtam, enni hihetetlenül jókat ettünk mostanság - másik előnye a megfeszített munkának, hogy alkalmanként muszáj kikapcsoljam a gépet, és beszabaduljak a konyhába. Kár, hogy utána nem kapcsolom vissza a gépet, hogy le is írjam, mit ettünk.