Valamikor még május közepefele esment főztem egyet, és tsudálatos, ámde tsöppnyi konyhámban forgolódva esment sikerült úgy ügyeskednem, hogy megrepesszem a turmixgépem poharát. Normális emberek egyszer sem törik el a blendert, én meg már másodjára játszok gyakorlati bemutatós fizikaórát, most éppen véletlenségből lefröcskölve hideg vízzel az amúgy felforrósodott üveget. Igen, ez vagyok én, világsiker, tapsok, meghajlások, a virágot az öltözőbe kérem, lapozzunk.
Ha jól emlékszem, már az is beletelt vagy két-három hétbe, amíg Férjnek sikerült feltelefonálni a szervízt, ahol már az előző alkalommal is kisegítettek – és igen, jár a taps az Arctic szervíznek (nem szponzor, és jé, van valódi értelme leírni, ha valaki megemlített nem szponzor :D ), hogy nem azt mondják a hasonló esetekre, hogy hát vegyél újat, hanem rengetegsok alkatrészt forgalmaznak, hogy az ilyen balf...ácánok, mint én, ne kelljen félévenként kidobjanak egy turmixmotort, példul. Nade ott tartottunk ugye, hogy már maga az is felemésztett néhány hetet, hogy sikerüljön a) összeszedni a blender paramétereit, b) előkeresni a szervíz elérhetőségét, c) feláldozni egy tíz percet az ebédszünetből a rendelés leadására. De itt nem ért véget a történet, nyilván nem, hiszen ha végetért volna, most nem fárasztanálak vele benneteket.
A turmixpohár tehát megrendelődött, és meg is érkezett vala a szervízbe, valamikor június végefelé, lehet menni utána. Igenám, de alapvetően Férj számolta, hogy utánamegy, az ő munkaideje és a szervíz nyitvatartása azonban vajmi kevéssé volt kompatibilis; aztán meg szóbakerült egyszer-kétszer, hogy én is beléphetnék érte, de abban a periódusban hol Hungarikum Napokra mentünk, hol szabadságra (eskü sokkal régebbnek tűnik, a távol ködébe vész már az a szabadság...), amikor itthon voltunk, pótoltuk munkában a dolgozós vagy valódi szabadságok alatt felgyűlt dolgokat, s mire pont utolértük volna magunkat (gyakori este kilencig munkával, gyakori rendelt kajával, ésatöbbi), már nyakunkba esett augusztusban a Magyar Napok, a Kultivál, meg közben egy beazonosítatlan, de kissé megterhelő lebetegedés... Egyszóval a turmix pohara árván várakozott a szervíz polcán, mi meg bagóztunk rá értemenni – igaz, hiányolni (=főzni) se nagyon volt időnk.
Na de aztán elérkezett a szeptember, és abban is A Péntek, amikor többkörös egyeztetés után sikerült főzésre indítani A Körtés Menüt. Ami persze azt is jelentette, hogy hirtelen nagyon hiányozni kezdett a turmixpohár, olyannyira, hogy a városbeli összevissza futkározásom közepette (aminek természetesen szinte az első, útvonal szerint logikus állomása volt a Zaba, hogy nehogy ne kelljen a fél városon végigutaztatnom a ződeket), kb olyan nyolcadik állomásként beiktattam a szervízt is (előtte Férj azért odatelefonált, hogy ugye még megvan a cucc). Turmixpohár kézbekap, kifizet, még egy-két plusz fordulóval hazavisz, és örül. Hihetnétek, mert igazából, bár a lépések nagyja a fentiekhez híven bekövetkezett, az örömöm nem lett teljes, lévén Férj olyan alaposan elpakolta anno a pohár alját záró gumigyűrűt, hogy hirtelen nem találtuk meg, így a levest mégiscsak botmixerrel kellett lenyomni – de ez már csak apró szépséghiba, szóra sem érdemes, ennél már biztosan jobban fog érdekelni benneteket az emlegetett leves receptje.
Hát röviden ennyit a mi alapvető időbe(nem)osztásunkról.
Körtés zellerkrémleves ropogós csicserigyönggyel
Hozzávalók 4 személyre: 6-8 apróka, kicsit potyolódott körte, levendulás-bergamotos gourmand só, 1-2 szál friss vagy 1 mk szárított kakukkfű, pár szem szegfűszeg; 1 ökölnyi zeller, 100 ml fehérbor, 1,2 l zöldségalaplé, 100-150 g csicseriborsó (konzervből), vaj, napraforgóolaj, citromlé
Már megint egy zárójellel, de egy igen fontos és szívemnek kedves zárójellel kezdek. A fentebb is emlegetett Hungarikum Napokon Nagyszebenben összefutottam régi kedves ismerősömmel, Levendulás Vilma nénivel, akit én eddig főként természetes alapú kozmetikai kencéiről ismertem, de most kiderült, hogy a gasztronómia irányába is tesz ígéretes kikancsintásokat, például izgalmas fűszersókkal, amiket désaknai sóból és sokféle fűszernövény felhasználásával (részleteket is mondott, de régen volt, s nem akarok hüjjeséget mondani, a többiről kérdezzétek őt :D ) készít, s amiknek olyan elképesztő illata van, hogy ihaj. Velem kétfajta Levendulás-féle gourmet só jött haza Szebenből, a mostani leveshez felhasznált levendulás-bergamotos, és a főétel körtéjének pácolásához használt kakukkfű-köményes verzió. Bocsánat, kedves Levendulás, hosszú idő telt el, amíg ki is próbáltam a sókat, de megérte, zseniális plusz mélységet, alapot adott a fűszeres sóval pácolt körte az ételeknek. Persze ha nincs kéznél hasonló jóságotok, kiváltható sima sóval is, de ha tehetitek, kényeztessétek egy kicsit pluszban is az ízlelőbimbóitokat ;)
 |
| Balról a második tasak a leves-alap ;) |
Mint már a sorozat első részében említettem, én a körtéket felhasználásuk célja szerint jóval a főzés napja előtt bepácoltam és levákuumoztam, így aznap csak a szuvidba kellett behajítani a megfelelő tasakot. A leveshez azokat a körtéket válogattam ki, amik eleve egy kicsit potyoltabbak, puhácskábbak voltak, ezeket megtakarítottam és feldaraboltam, majd vákuumzacskóba tettem, a fűszersóval, kakukkfűvel (akkor éppen csak szárítottam volt) és szegfűszeggel összeráztam és levákuumoztam. Amikor nekiálltam a levesnek, beüzemeltem a szuvidálót is, és 84 fokon 45 percig főzicskéltem a körtéket. (Szuvidáló híján nagyon alacsony lángon gyöngyöztetett vízben is ki lehet főzni a körtét, ha pedig vákuumozó sincs kéznél, előfordul ez még oly sokakkal, akkor persze a zellerrel is egybefőzhetitek a körtécskéket.)
A zellert megpucolom és felkockázom. Egy lábos alján kb diónyi vajat olvasztok, ezen gyakran rázogatva átpörgetem a zellerdarabokat, majd felöntöm 100 ml fehérborral (értelemszerűen azzal, amit a leves mellé is adnék, így esetünkben a Borsarocktól kapott Dúzsi Fürtikével). Hagyom redukálódni, majd ha a bor kiforrta magát, felöntöm zöldség-alaplével (tudjátok, előre lefőzve, fagyasztva), egyszer kb fél literrel, aztán folyamatosan pótolgatva a többivel. A lényeg, hogy maga a lé is egy kvázi-koncentrátum legyen, minél jobban forrjon ki a zeller íze.
Mire a körte elkészül a szuvidban, a zeller is puhára fő, össze lehet turmixolni (vagy turmix híján botmixerelni, de úgy darabosabb marad, bocsi, kedves kóstolók) a két alapot. Turmixolás után a leves visszazuttyan a lábosba, és még egyszer felrottyantom – közben persze kóstolom, citromlével még kicsit megemelem-frissítem az ízét, ha kell, utánsózom (nem fog kelleni, főleg, ha az alaplevetek is sós volt, de kóstoláskor minden kiderül). Ilyenkor lehet még zöldségalaplével vagy akár vízzel kicsit lazítani, ha túl pürészerű, mert ugye mégiscsak krémlevest ennénk, nem zöldségpürét ;)
Végezetül a csicserit készítem el: a konzerv-csicserit alaposan lecsepegtetem, konyhai papírtörlőn le is szárogatom, és forró serpenyőben, kevés olajon ropogósra pirítom, gyakran rázogatom, hogy rendesen piruljanak a szemek. Akkor van kész, ha a csicseri-szemek nagyjából minden oldala megpirult és kicsit felhólyagosodott, és hallhatóan kopognak a szemek. Szűrőbe szedem, hagyom kicsit hűlni és lecsepegni, és kész is. (Ez amúgy nagyobb adagban, a sütés után enyhén megsózva zseniális sör/borkorcsolya is, lelkes tesztelőnket idézve „marokra zabálnám”.)
A kóstolók szerint a leveske (is) jól sikerült, zamatos, ízes, a fűszerek miatt mély és intenzív lett, a díszként a tányér szélére tett kakukkfű-ággal mártogatva pedig kifejezetten izgalmas volt a végeredmény. Egyetlen szépséghibája volt a dolognak: a leves ízvilágához a Fürtike annyira nem passzolt – nem volt rossz, nem rontott rajta, de nem is emelte meg az ételt. Tekintve, hogy a friss zeller illata mellé öröm volt megszagolgatni, az előételhez pedig tökéletesen talált, nem tudom ezt hibájául felróni, de valószínűleg következőben egy kicsit teltebb, bársonyosabb fehérbort pászítanék ehhez a kajához.
S még egy dolog: mint talán ti is észrevettétek, ez a bejegyzés most nem bővelkedik képekben, és ennek egészen egyszerű oka van: levest fotózni, körépakolt csillámfaszlámák nélkül, csak úgy önmagában szépen ÉS izgalmasan elég nehéz, így hát nem csodálkozom, hogy nem csak nekem, de a profi(bb) fotós Istvánnak is beletört a bicskája. Nézzétek el nekünk ennek a posztnak a kép-telenségét – cserébe jövő vasárnap a főétel (Bélszínérmék kéksajtos, bacon-ös, rukkolás körtesalátával, krumpligyönggyel) posztjában tobzódni fogunk a szebbnél-szebb képek között ;)
Elkészítési idő: 1 óra – 70 perc
-
A menü borokkal való kiegészítését a Borsarock támogatta, a fogás együttműködő partnere a Levendula's. Az ételfotókat Bába István készítette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése