Technikák és történetek

Az előző részek tartalmából: előétellel indul az együttműködős kísérlet, majd elérkezik a leves-idő. Támogatások, együttműködések, örömök, jó ételek. Léphetünk tovább? Hajrá :)

A tizedik év

Érzem a pressziót, oké, oké, tessék, itt vagyok.

Nem tudom, mi történt az elmúlt időszakban a fészbuk algoritmusával, de valahogy nagyon felkapta az én kis blogom mégkisebb oldalacskáját, mert naponta kapom az értesítést, hogy új és új kedvelők érkeznek az oldalra, pedig szeptember óta egy árva posztocska sem sikeredett megszületni. Node most – nem mintha amúgy nem terveztem volna erre járni – ez a folyamatos szelíd emlékeztető csak rávett, hogy nekiüljek posztolni egyet, meghálálandó a még ismeretlen oldalkövetők előzetes jóindulatát. Szóval: köszi.

Nyugalomsziget

És íme, elillant ez a nyár is, néha napokra megtorpanva, aztán meglódulva ismét, torlódó, összeolvadó és szétváló feladatokkal, eseményekkel, munkákkal és találkozókkal, egyetlen nagy hömpölygésben. Néha kikandikált egy-egy sziget – egy békés, kettesben töltött este, egy pörgős, vidám grillezés jó emberekkel, szinfonikus koncert vagy a taps öt percnyi, felszabadító nyugalma előadás után – aztán alábuktunk megint. De hát ez így megy, tudom, legtöbbeteknél.

                        

Együttlét – ízekben (rendhagyó mesebejegyzés családdal, recepttel)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, az én konyhai és mindennapi repertoáromban vannak bizonyos mozzanatok, amik csak úgy történhetnek és sehogyse másképp. Van, amelyikről tudom, hogy kitől lestem el, és van, amelyiknél fogalmam sincs, felmenőim melyik főzéséből szivárogtak át az én kezembe – de ott vannak megváltoztathatatlanul a maguk egyszerűségében, nem lehet és nem kell megkerülni őket, mert aforizmák, tények, melyeken sohasem gondolkozunk.

Nekem például van egy jellegzetes mozdulatom: mikor készülök nekifogni valaminek, összedörzsölöm és kétszer összeütöm a tenyerem (de ugyanezt csinálom például akkor is, ha kenyeret sütök vagy bármi liszttel járok, s le kell porolnom a kezeimet, hogy a konyhánál maradjunk). Már egy jó ideje szokásom volt ez, mire tudatosodott bennem, hogy mit is csinálok, s akkor rögtön helyére is pattant: édesanyám csinálja mindig ezt, mielőtt nekifogna valami örömet okozó tevékenységnek (én legalábbis úgy emlékszem, a muszáj-munkák előtt nem volt ilyen lelkesítő mozdulata, de lehet, hogy ez már csak az emlékeim játéka). Nővérem ugyanolyan gyors léptekkel menetel egyik szobából a másikba, mint édesanyám, anno egy lakásban élvén sokszor összetévesztettem, melyikük is közeledik a gyerekszoba felé, ami csak azért volt baj, mert így néha fölöslegesen is eldugtam a leckeírás helyett olvasott könyvet, pedig a nővérem rá se bagózott volna. És persze sok ilyet tudnék felsorolni, nézéseket, szemöldökráncolást, hangokat – legutóbb, egy most nagyon távolinak tűnő kiscsaládi vacsorapartin régi képeket nézegettünk, és az egyiknél majdnem felkiáltottam: édesapám egyetemi fotójáról egy az egyben én néztem vissza. Sokat mesélhetnék még tehát a mindenféle apró részletekről, amikben egyre gyakrabban fedezem fel szüleimet, nagyszüleimet s Férjben is az övéit – most mégis egy másik szegmensől mesélek inkább, méghozzá az ízekről, amik egymáshoz (haza) repítenek.

Annak idején három lányként és a tojásfestés elhivatott, bár akkor még csak kezdő szerelmeseként igencsak sok hímes tojással készültünk minden húsvétra. És bár bőven vittek is belőle a locsolók, mindig maradt egy jópár tojáska, amit aztán nagy szomorúságunkra el kellett fogyasztani. Amikor sok volt, ettük simán vacsorára is, de egyvalaminek mindenképpen készülnie kellett belőle, mégpedig egy jó szaftos rakottkrumplinak. De természetesen annak is megvoltak a maga szabályai.

Elsősorban a rakottkrumplihoz való krumplit csakis héjában lehet megfőzni. Én amúgy nagyon nem szeretem a főtt krumplit pucolni, ahol nem muszáj az íze miatt, ott inkább nyersen pucolva főzöm meg a krumplikat, de a rakottkrumpli, na az pont nem ilyen. Szóval a krumplikat bő, sós vízben megfőzöm, majd ügyesen – csakis a fedővel – leeresztem róluk a vizet. Itt jön a második, kitudjahonnan örökölt mozzanat: a főtt krumplit nálunk villára felszúrva a fedőre kell pucolni, óvatos mozdulattal megkezdeni a héjat egy kis légbuboréknál és nézni, ahogy selymesen lehántódik a főtt krumpliról, és reménykedni, hogy nem főtt szét annyira, hogy kettétörve lepottyanjon a villa két oldalán. Ha kész, a krumplik mennek a lapítóra, a héj pedig borulhat a kukába a fedőről.
A húsvéti rakott krumpli másik fontos mozzanata a tojások feltörése. A hímes tojásokat ugyanis nem lehet akárhogyan feltörni, azt mindig és minden esetben koccantani kell, azaz egymáshoz ütve eljátszani vele, hogy kinek erősebb a tojáskája. Simán asztalon feltörve a húsvéti főtt tojás nem az igazi. Harmadszor a (bármilyen, nem csak húsvéti) rakottkrumpli tetejére prézli dukál, ami a sütőben roppanósra pirul, aztán lehet ügyeskedni rajta, hogy a repetánál egy kicsit több pirult krumpli jusson az ember tányérjára, nem mintha a közepe rosszabb volna, de a pirultból kevesebb van, tehát különleges.
Eddig tartanak az emlékeim a hazai rakottkrumpliról. Biztos vagyok benne, hogy sokszor végignéztem, akár végig is segédkeztem a készülését, de a többi részlet nem maradt meg – és meg is szenvedtem ezt sokáig: hiába készült minden jóval rakottkrumplim, valahogy soha nem lett olyan íze, mint az otthoninak, amit édesanyám, s talán előtte nagyanyám, dédanyám is elkészített. De most még egyszer nekiveselkedtem, előkapartam minden ízemlékemet, és nekiláttam, hogy elkészítsem A Rakottkrumplit.

Kellett hozzá 5 szép krumplicska, 6 hímes tojás, pár szeletnyi kolbász, 2 nagy evőkanál zsír, 3 nagy evőkanál tejföl, vagy 100 grammnyi prézli, bár azt nem mértem meg, no meg persze egy kevés só. Amíg a megfőtt és – szigorúan a hagyományos módon megpucolt, majd felszeletelt – krumplik egy kicsit hűltek, Férjjel elkoccantottuk a tojásokat, majd megpucoltam és tojásvágóval felkarikáztam őket. A zsírt egy kis lábosban megolvasztottam, habverővel belekevertem a tejfölt, majd amikor már jó folyós lett, gyengén megsóztam; a kolbászt felaprítottam (mivel kevés volt, nem karikában tettem a rakottasba, hanem apróra kockázva, hogy többnek tűnjön). A zsíros tejföllel vékonyan kikentem egy jénai tál alját, megraktam krumplival, azt körbecsepegtettem tejföllel és szitán át halványan megszórtam prézlivel; következett a tojás-réteg és pár kocka kolbász, majd egy emberesebb adag tejföl, utána megint krumpli, prézli és így tovább – a végén krumplival zártam, rálocsoltam a maradék tejfölet és vastagon megszórtam prézlivel. Ment a sütőbe, nagyjából fél óra-negyven perc alatt szépen megkérgesedett és megbarnult a teteje, és az alja is kellőképpen megpirult.

Nem tudom, az otthoni rakottkrumpli így készült-e, nem kérdeztem meg előtte édesanyámat: az íz-emlékeimre akartam támaszkodni, meg arra a megfoghatatlan örökségre, ami valahol minden főzésembe belefolyik. Azt tudom, hogy ennek a rakottkrumplinak pont ugyanolyan íze volt, mint annak a réginek, és azt tudom, hogy ennek nagyon-nagyon örültem: bár személyesen még egy darabig nem találkozhatunk, de így mégis olyan volt egy kicsit, mintha most édesanyám főzött volna ránk.


(a képek sebtiben készültek telefonnal, ezért bocsánatot kérek a minőségükért :) )

Induljon a gasztrodekameron

Kövezzetek meg, de muszáj konstatálnom, hogy – szomorú, nem szomorú – egy világjárvány kellett ahhoz, hogy végre vissza tudjak érkezni a bloghoz. Merthogy a főzéssel nem hagytam fel, ó nem, jobbnál jobb és szebbnél szebb kajákat csináltam az elmúlt fél évben is, csak éppen... tovább nem jutottam. No de most, bár az „időm mint a tenger” kifejezést még mindig erősnek érzem, valamicskével csak jobban állok – immár lassan két hete megy a #karanténkantin a fészbukon, és közben eljött az ideje annak is, hogy egy-egy hosszabb receptet ide is felpakoljak.

Az alapelv az az, hogy a rövid, nagyonmaximum 1 óra alatt elkészíthető kaják (jelenleg) csak a fb-oldalra kerülnek fel, míg az egy órányi időt akár egy perccel is meghaladók már ide, a blogra, és majd innen osztom át őket. Ebből talán értelemszerűen következik, hogy a Kantint hétközben frissítem (kisebb-nagyobb rendszerességgel), így a blogos receptekre hétvégén fog sor kerülni. Szeressétek, olvassátok, főzzétek meg, faljátok fel boldogságban, otthon. 

Ez a kaja amúgy még a múlt-előtti hétvégén készült, a kéksajt féligszülinapi ajándékként érkezett éd'sanyáméktól, a medvehagymát meg a kamrafeltöltéskor rendeltem (és akkor medvehagymát is kaptam, a mostani rendelésnél kicsit megkeverték a zöldeket...). Remélem, nálatok is van minden hozzávaló – ha igen, uccu neki :D

Búgócsiga

Öhm, hát hogy is mondjam, kicsit intenzív volt ez az elmúlt pár hét (főleg az utolsóelőtti). Kultivál, KMN (ott kétfele is lenni, mer' az jó), és közben még a jövőt is tervezni kellett... Szóval mostanra kicsit tömegundorunk lett - de ne aggódjatok, el fog múlni :)

Meg(g)y ez ;)

Az elmúlt hetekben-hónapokban váratlanabbnál váratlanabb helyzetekben bukkant elő a blog, meg a türelmes (vagy kevésbé türelmes) olvasótábor egy-egy tagja. Volt olyan, akiről tudtuk, hogy anno - amikor még aktívan blogoltam - olvasta a kis szösszeneteimet, de volt olyan is, akiről tiszta véletlenül derült ki, hogy amúgy már főzőcskézett is a receptjeimből. Nos, nekik is szól ez a poszt - meg persze az összes rejtőzködő olvasónak ;) -, köszönetképpen, hogy még itt vagytok, és egy-egy kedves szóval meggyőztök róla, hogy érdemes folytatni ezt :)

Lex parsimoniae

A többletet nem kell bevezetni szükségtelenül, mondta vagy hétszáz éve William Ockham, és milyen nagyon igaza volt. Ne is szaporítsuk a szót, mert minden pillanattal, amit a szöveg kiagyalásával töltök, máris többszörösét töltöttem el annak az időnek, mint ami alatt a mai vacsoránk elkészült. Az egyszerűség mindenek felett.

Új kilátások (meg köszöngetős poszt)

Új kilátások várnak minden pillanatban - ha kinézek az ablakon, mivel lassan két teljes hete, hogy új lakásba költöztünk.
Na persze nem csak ez változott az utóbbi hónapokban, pláne az utóbbi pár hétben, de ennyire sok mindenről nem is tudok hirtelen beszámolni, főleg nem pár hónap kihagyás után, szóval maradjunk csak a költözésnél.

(Újra)születésnap ősziesen

Öhm, heló... Jár még egyáltalán erre valaki? Nem?

S ha kiteszek egy ilyen szép képet? ;)

Színek

Én tudom, hogy hivatalosan februárig tart a tél, de azért nekem szilveszter után már lassan következhetne a tavasz. Hiányoznak a színek, az ízek, az illatok, a napsütés. Szerencsére ez valamennyire pótolható szép és finom kajákkal, de azért most jobban érzem magam a szép napsütésben, amiben énekelnek a tizenöt centis tulipánhajtásaim :)

Halihó

Úgy tűnik, ez a január-február periódus mindig is az eltűnések periódusa lesz, főleg, ha ennyire összezsúfolják az elszámolásokat meg az új pályázatokat, mint idén. Szerencsére azért csak írni nem írtam, enni hihetetlenül jókat ettünk mostanság - másik előnye a megfeszített munkának, hogy alkalmanként muszáj kikapcsoljam a gépet, és beszabaduljak a konyhába. Kár, hogy utána nem kapcsolom vissza a gépet, hogy le is írjam, mit ettünk.

Megújulás

Mostanában, mint az év (kvázi) elején általában, minden a megújulásról, az újrakezdésről szól. Jó, nem annyira, mint húsvétkor, de azért... értitek :) Na, mi a piacképesség jegyében már a tavaly elkezdtük a megújulást :D

Adventi luksz

Ugye nem hittétek, hogy az, hogy nem posztolok a blogra, azt is jelenti, hogy nem eszünk finomakat?
Az úgy volt, hogy hosszú napom meg hetem volt - mint az szokásos. És eljött a pont, amikor mindent kikapcsoltam, és bemenekültem a konyhába lazulni - mint szintén szokásos. És megkreáltam ezt a finomságot - mint az, remélem, szintén szokásos.

Kiskarácsony, nagykarácsony

Az ember tervez, aztán újratervez, aztán még egyszer. Amíg a végén minden úgy alakul, ahogy nem várta. De amíg ilyen vacsik lesznek az újratervezések végén, addig végül is nem jártunk annyira rosszul :)

Zenés vacsora

Bármennyire is szeretek elszöszmötölni a konyhában, előfordul azért, hogy se kedvem, se időm, se energiám nincs a főzőcskéhez. De a Zember edzésről jön, meg én se ettem egész nap semmi normális ételt, úgyhogy mégiscsak kellene valami tartalmas és finom dolog legalább vacsorára. Na, ilyenkor jönnek jól ezek az ötletek.

Gasztrotúra numero... sok

Valahogy az életemben megszaporodtak az esti munkák. Az esti munkákhoz viszont társaság is jár, a társaságnak pedig általában ennie is kell valamit. Kár, hogy emiatt én kimaradok alkalmanként az esti munkákból :P

Görög élmények

Na nem mintha Görögországban jártunk volna a nyáron (nem mintha bárhol jártunk volna a nyáron, már úgy nyaralás céljából), de azért kicsit beloptuk magunkhoz Hellászt.

Mert azért ünnepelni is kell

Igaz, hogy már majdnem egy hónap is eltelt azóta, de azért muszáj beszámoljak kedvenc Férjecském szülinapi vacsorájáról :)

Tócsni, prósza, lapcsánka

Házias ízeket kedvelők előnyben! Vasárnap esti villámposzt, ha valakinek még kedve támadna főzőcskézni :)