Vendégmenü (avagy rettentő nehéz jó címet adni)

Egy lelkemnek igen jóleső, de közben mégis igen intenzív héten vagyunk túl. Túl? Ezt a bejegyzést még Budapesten, a nővérem netét lopva írom.

Rutintalanság

Nesze nekem jövő hét, de hát kellett nekem ígérgetni, ugye. Persze ilyen az, amikor nincs rutin.

Miután március elején újra hazakerültem, hirtelen úgy bepörgött az élet, hogy csak kapkodtam a fejemet. Rendezvények, fellépések, közben munka és még egy kis munka, kézműves megrendelések, és néhanapján egy-két ünneplés, szülinap, húsvét, ilyenek. Az lett, hogy észre sem vettem, és megint két hónapra előre betelt minden hétvégém is. Jó volt ez, persze, de hát közben azért tudom, hogy igencsak vigyázni kéne a stresszel, túlhajtással, és végül is felépülőben voltam-vagyok, szóval a mindennapi betevőt is eszerint kellett válogatni. Meg tervezni. Meg megfőzni...

Édes élet

Nagy kitolása az az életnek, hogy amikor a legjobb minőségünkben élhetnénk – fiatalok vagyunk, egészségesek, Hadházi után szabadon: még a fejünk is újranő –, akkor igazából még semmi, de semmi fogalmunk sincs az értékéről. És arról, hogy mennyire fogunk rettegni érte, ha majd egyszer veszélybe kerül.

Tartozások

Akik régebb óta vagytok itt, tudjátok, hogy elég sokáig – majdnem három évig – el voltam tűnve a blog mögül. Akik régebb óta vagytok itt, persze azt is tudhatjátok, hogy ez egyáltalán nem jelentette, nem is jelenthette azt, hogy közben azért nem ettünk jókat. A Google Photos-fiókom telistele van ételfotókkal, amikkel végre igazán ideje volna kezdeni valamit, mert ennél több tárhelyet vásárolni magánszemélyként már szégyen. Úgyhogy ha megtalálom a fotókhoz tartozó recepteket, igyekszem majd retrospektíve is posztolgatni – mint ahogy most is teszem.

Mediterrán manna

 

Nyugi, a megszokott vasárnapi (hétfői, vagy, ha nagyon lassan dolgozik a gépem a képszerkesztéshez, keddi) receptes poszt sem marad el, de most jöjjön egy kis mese habb... mousse-val. Étteremkritika következik.

Alapanyagokkal suttogó

A hétvégén nem akartam főzni. Pontosabban nem akartam semmi extrát csinálni – az elmúlt hetekben kimenőztem magam, meg amúgy is volt dolgom elég (péld'ul, bár még messze nincsen kész, de azért egy rend bögrével felavattam az új műhelyt). Gondoltam hát, nem kezdek el én most megint nemtudommekkora főzést tervezni, inkább eszünk valami kicsit (és legalább rendesen betartom az étrendemet), és egyet ejtőzünk, játszunk este. Nos, végül is az is lett, de...

Szépségek céklaporban

Amióta az eszemet tudom, lenyűgöznek a szép, esztétikus tálalások, az izgalmas, szemet gyönyörködtető ételek. A nagy blogforradalomkor (értsd: a 2000-es-2010-es években, amikor minden bokorból kihajtott egy gasztroblog, persze, én is ennek a kései vadhajtása vagyok) leginkább azokat a blogokat figyeltem áhítattal, amelyeken szépen készített, szépen tálalt és persze szépen fotózott ételeket mutatott be az egyszeri blogger, akit külön csodáltam (és gyakran irigyeltem), ha szép étkészlettel, izgalmas tállal, különleges deszkával vagy egyéb kiegészítővel bírt, hogy igazán látványos fotókat készíthessen. És bár most éppen nem múló élvezettel olvasom a teljesen képnélküli Váncsa-féle Lakomát, ahogy hasonló örömmel és áhítattal forgattam a Bűvös Szakácsot is, az izgalmasabb ételeknél mégiscsak jobban szeretem, ha látom is, nem csak olvasom az eredményt. Ez igazából nektek azért jó, mert így ti is kaptok egy csomó képet az én kajáimról, ami remélem, nektek is hasonló örömeket okoz.

Új év, új kezdet, és egy könnyed lazacvacsora

Hupsz, már 2026 van? 

Sok minden változott az elmúlt években, történtek jó, rossz és még rosszabb dolgok, tanultam, változtam, felejtettem és tanultam újra. Magamról, másokról, életről, halálfélelemről, békéről, nyugalomról, odafigyelésről. 

És persze a főzésről is.