Mediterrán manna

 

Nyugi, a megszokott vasárnapi (hétfői, vagy, ha nagyon lassan dolgozik a gépem a képszerkesztéshez, keddi) receptes poszt sem marad el, de most jöjjön egy kis mese habb... mousse-val. Étteremkritika következik.

Hajh, de régen is volt, amikor utoljára étteremkritikát írtam! A Kritikus Pont még hamarabb hamvába holt, mint a blog. De most fel, támadunk! Méghozzá, a tervek szerint, rövid időn belül két étteremkritikával is, sőt, ha a szülinapomra kiheverem a Recut, hamarosan három is lesz az. 

Számomra is teljesen hihetetlen, de ma (pontosabban tegnap) volt tizenhét éve annak, hogy egy nyurga, vörösesszőke, ragyogó szemű fiú és egy hosszúhajú, kicsit mindig túl komoly leányka egy szép emlékű íjazásos (meg aztán Mágusozásos, meg filmnézéses, meg világmegváltós beszélgetéses, szóval csak olyan szokványos miénk-a-világ-fiatalos) napon szépen összegabalyodott. Egy barátunknál aludtunk, és emlékszem, mikor másnap reggel kézenfogva ballagtunk le a monostori domboldalon, azt éreztem, hogy itt valami nagyon jó, nagyon biztos, nagyon szívmelengető kezdődik el. Amúgy, ha jobban belegondolok, már akkor is kibukott, hogy az én szeretetnyelvem az etetés: az egymáskerülgetés kedves táncában én egy, a többiek sáskarohama elől megmentett szendviccsel próbáltam közeledni szívem választottjához, és ebben az sem zavart, hogy ő közben egy büszke törp volt éppen. 

Szóval tizenhét év. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Együtt. Mert így alakult, mert így akartuk, mert döntöttünk, sokszor, egymás mellett. És őszintén mondhatom, Ő az egyik legjobb döntésem valaha. Hálás vagyok, és köszönöm, hogy egy ilyen csodás embert kaphattam magam mellé, aki azóta is társam, támaszom, barátom. (Az meg, hogy amúgy ugyanaznap megismerkedhettem egy másik emberrel, aki meg a legjobb barátom lett és maradt azóta is, már csak hab a tortán.)

Így hát, mielőtt elhúznátok a szátokat, hogy ez mennyire cukor, maradjunk annyiban, hogy volt, amit ünnepelni ma. És ha már ünneplés, akkor persze vendéglő, kihasználva, hogy már nem kell minden falat mellé ellenőrt állítsak. Úgyhogy felvettem a kedvenc bordó szoknyámat, Férj is fel a bordó ingét. Ő borotválkozott, én hajat göndörítettem, ami igazából mindkettőnk részéről egy totál indokolatlan időpazarlás volt, de hát az ünnepért mindent, ugye. Végül pedig tökhintóba pattantunk, és elhajtattunk a Fő térre, ahol most a Perfetto Cucina Italiana-ban terveztünk jókat enni. Jelentem: sikerült.

Mennyezet a hangulatért

Kezdjük kintről. Kétségtelen, hogy a Perfetto Kolozsvár egyik legjobb helyen lévő étterme: a Fő tér és a Mátyás utca sarkán gyakorlatilag csak az nem botlik bele, aki szántszándékkal el akarja kerülni. A hely beltere kellemes mediterrán tereket idéz, jó szín- és textúraharmóniákkal, kerámiaképekkel és rengeteg, rengeteg (mű)citrommal. Hangulatos, átgondolt az enteriőr, nem túl sok, de minden részlet a helyén van. Nekem szokás szerint egy paraszthajszálnyit ez is túlzsúfolt, örülnék, ha egy picit szellősebben lennének az asztalok, de persze értem, hogy meg is kell élni valamiből – és azért nem elviselhetetlen, csak kissé kevéssé komfortos a hely/szűke. Az egyetlen negatívum, amit felhozhatok, az az, hogy csak egy – amúgy tiszta és hangulatos – mosdó van, illetve hogy a fogas-sor a mosdó folyosóján van elrejtve, ahol, ha először jársz a helyen, magadtól sosem találod meg. A vacsora közben láttam, hogy a tulaj vett át kabátokat a betérő vendégektől, sajnos nekünk ezt nem ajánlották fel a becsekkoláskor, pedig a hosszú kabátomnak igazán jót tett volna, ha nem a szék háttámláján gyűröm egész este. Tudom, tudom, tessettünk volna törzsvendégek lenni.

A menü QR-kódját egy nyomott kerámialapról lehet beolvasni, ami jól néz ki, de nekem még mindig zavaró (nem csak itt): örülnék, ha nem azzal kellene kezdenem egy közösségi estét, hogy a telefonomat böködöm. Meg, mivel én kényszeres mindentelolvasó vagyok, kényelmesebbnek is érzek egy kézzelfogható menüt lapozgatni. Persze értem én, hogy higiénia, meg helyhiány, meg ha megváltoztatsz egy árat, nyomhatod újra az összes menüt, de na, én már csak ilyen boomer vagyok. Ha viszont ezt félreteszem, maga a menü igen szép: végre valaki odafigyelt arra, hogy egy menüapplikáció egyszerre szép és átlátható is legyen, képekkel, hogy felkeltse a figyelmet, és részletes tányér/alapanyagleírással, hogy tényleg kedvedre valót tudj választani. Nyelvtannáci énem max. azzal kötekedne, hogy Miért Kell Minden Szót Nagybetűvel Írni A Címekben, bár igaz, hogy cserébe a leírásban ott is elspórolják a nagybetűt, ahol tudtommal románul is kellene. Mi most nem kértünk antipastit, bár abból is bőséges a választék, és még csak laskát sem kóstoltunk – a pasták miatt tervezünk visszatérni egy későbbi időpontban, ahogy a pinsák (egyszerűen: fancy nevű pizzák, kicsit bonyolultabban: a pizza és a focaccia szerelemgyerekei) is kóstolásra várnak. Hosszas megfontolás után Férj egy pisztáciakrusztás tonhalsztéket választott, én pedig egy poliptányérnál maradtam.

Két kissé életlen, de finom főétel.

A tonhalszték tányérja egyszerű, letisztult: a gyönyörű szték mellett citrusos-metélőhagymás vajban készült zöldspárga, gránátalma-magok és -szósz, és egy kevés zöld olaj volt. A tonhal szaftos és ízletes, a spárga kellőképpen roppanós, a gránátalmamagok pedig plusz frissességet vittek a tányérba. Nekünk viszont kicsit egyszerűnek tűnt, egy pürét (mondjuk egy könnyed cukkini- vagy egy selymes paszternákpürét) még elbírt volna, sőt, ez kicsit hiányzott is. A hozzá ajánlott rozébor azonban kiválóan alátámasztotta a tányért, ami összességében azért nem okozott csalódást.

Bistecca di tonno, azaz tonhalszték.

Ha Férj tányérjánál belekötöttünk az egyszerűségbe, az enyémnél ez a kifogás fel sem merülhetett. A szuvidált, majd vajon átpirított polip mellett édesburgonyás-köményes murokpüré, karamellizált karfiolpüré, vajban sült krumpli pikáns Ventricinával, kapribogyóval és petrezselyemmel, citromos focaccia-morzsa, kelkáposzta-chips és rákmártás is kínálta magát.

Polpo arrosto con radici e bisque, avagy a románul oly cuki nevű „karakatica” millió körettel.

Kezdem a pozitívumokkal. A polip tökéletesre készült. A két püré koppintanivalóan gyönyörű, selymes és rétegzett ízű (kár, hogy a karfiolpüréből csak két kis pöttyintésnyit kapunk), a rákmártás kiváló, a citromos morzsa pedig egyszerűen csodás, minden falatnak új dimenziót ad. Sajnos a tányér többi része nekem nem hozta ugyanezt a szintet: a krumpli a főelemekhez képest kicsit buta és unalmas, a káposztacsipsz, bár kiváló ízeket hoz a tányérba, túl olajos, a krumpli mellett felbukkanó párolt salottahagyma pedig kissé tájidegen lett; összességében, holott csodás ízbombával indul, a végére az egész tányér egy kicsit elnehezedett. Én nagyon hiányoltam valami ress friss vagy esetleg gyengén fermentált zöldséget, az apróka falatnyi karfiolpüré párjaként például el tudtam volna képzelni egy-két apró marinált karfiolrózsát a tányéron, hogy kicsit könnyítse az összhatást. Viszont úgy, hogy a végére hagytam egy „tökéletes falatot” (polip, mártás, két püré és citrusos morzsa), azért jó élménnyel maradtam.

Ugye milyen szép a tányér is?

Külön ki kell emelnem a borpárosítást, amit a kifogástalan pincérünktől kaptunk. Én, átlag hazai vendéglőkön edződve, már azon is meg tudok hatódni, ha egy pincér nem kap sikítófrászt, ha megkérdem, mi a séf ajánlata vagy milyen bort ajánlana a kiválasztott ételhez. Pincérünk ezt mind magabiztosan hozta, kedves volt, szolgálatkész és messzemenőkig professzionális: mindig ott volt, ha kellett, de nem sertepertélt fölöslegesen körülöttünk. (Külön pluszpont jár a konyhának, ahol valamit nagyon jól szerveznek, mert a rendeléstől számítva 10, max 15 percen belül előttünk volt az étel.) Szóval a bor: egy kiváló olasz fehérbort, a Tenuta Ulisse Pecorino-ját kaptam, és már a kóstolás előtti beleszagolásnál tudtam, hogy jóban leszünk mi ketten. Friss, gazdag, citrusos illat, könnyű, de emlékezetes, gyümölcsös ízvilágú test, intenzív bodzás lecsengéssel – kiválóan megemelte, alátámasztotta a tányért. Nekem szerencsém volt, mert a desszertemhez is passzolt, Férj rozéja – ugyancsak a Tenuta Passofino-ja – ahhoz már annyira nem ment, igaz, az övé a desszert kiérkezése előtt el is fogyott.

Ha valami bodzás ízjegyű, nálam már nyert ügye lesz...

Mert hát desszerteztünk is, bizony, amit a dietetikusom max azért fog elnézni, mert az árával a testvére vendéglőjét gazdagítottam. Férj egy tiramisut evett, ami mellé cappucinós fagyi is járt; elmondása szerint a piskóta könnyű, habszerű, nem túl kávés, de épp kellően ízes volt, az egész desszert decens, nevéhez hűen: perfetto. (Mikor ezt leírom, aztán visszaolvasom neki, és megkérdem, hozzáfűzne-e- valamit, azt mondja vigyorogva: kevés volt.)

Én egy étcsoki-mousse-t választottam flambírozott körtével és pralinés gabonaropogóssal, és biza igen jó választásnak bizonyult: a mousse intenzíven csokis és selymesen krémes, a pohár alján megbújó körtekrém gazdag, a ropogós tényleg csodásan ropog, a lime-os-mentás, konyakban flambírozott körte pedig szépen megkoronázza az egészet. Azért nem azt mondom, hogy eldobtam az agyam, de kétségtelenül egy jól összerakott desszertet kaptam; és nem zárom ki a lehetőségét, hogy A Körtés Menü következő felújításánál ebből is fogok inspirálódni.

Jólvan, mondhatjátok, elég volt a nyálcsorgatásból, lássuk, mennyi az annyi? Számszerűsítve: a főételek 140-150 lej között voltak, a mousse 51, a tiramisu 42 oroszlánt kóstált. Nyeltél egyet? Mi is... A hely, lokációjából és minőségéből adódóan is, kétségtelenül drága, de nem nagyon lóg ki a hasonló helyek árszintjéből, és kétségtelen, hogy minőségi és friss alapanyagokat és profi konyhai munkát meg kiszolgálást kapunk a pénzünkért. Mindazonáltal, a csóró értelmiséget is képviselve, erősnek érzem, hogy a csöppnyi fizetésem majdnem egyötödét kellene elköltsem egy kétszemélyes főétel-desszert-pohár bor vacsorára, ha nem mentem volna jól férjhez, hadd fizessen a Zember. De persze ez nem a hely, inkább a gazdasági válság hibája. 

Összességében tehát a Perfetto Cucina Italiana határozottan beváltotta a hozzá fűzött reményeinket, és igazán jó hátteret nyújtott az ünnepléshez. Ha jó (olasz) kajákat akartok enni Kolozsváron, egy barátságos enteriőrben, mindenképp menjetek el, megéri. Ja, asztal általában csak foglalásra van 😉

ÉRTÉKELÉS

Lokáció – Konyhatündér: 5; Férj: 5

Berendezés, hangulat –  K.: 4.7; F.: 4,6

Ételminőség – K.: 4,4; F.: 4,7

Kiszolgálás – K.: 5, F.: 5

Ár-érték arány – K.: 4.4; F.: 4.5

Hűha-bónusz – éppencsak, de nincs

Össz: 47,3/52

Átlag: 4,73

 

Az étterem honlapja: Perfetto Cucina Italiana