2022. október 2., vasárnap

Technikák és történetek

Az előző részek tartalmából: előétellel indul az együttműködős kísérlet, majd elérkezik a leves-idő. Támogatások, együttműködések, örömök, jó ételek. Léphetünk tovább? Hajrá :)



2022. szeptember 25., vasárnap

2022. szeptember 18., vasárnap

Új vizeken járok (avagy menükóstolós emberkísérlet négy felvonásban)

Hajajaj, ha tudnátok, mi minden történt az elmúlt pár hónapban... De persze nem tudjátok, mert én sunyi voltam s nem írtam. Vagyis ez nem egészen igaz, két bejegyzés is van félig-készülten talonban, de most mégsem azokat dobom ki az internet sztorira éhes népe elé – majd, valamikor a nem túl távoli jövőben, hesteg nosztalgia cím alatt azokat is publikálom egyszer, főleg, mert az egyik recepttel a KMN-es rádiós gasztrobetyárkodás óta tartozom PL-éknek. Na de hagyjuk most azokat a recepteket és történeteket, amiket nem kaphattok meg, és foglalkozzunk azokkal, amiket megkaphattok.


2022. június 19., vasárnap

Fotogénia

Valamikor az elmúlt évben (ennél pontosabb időmeghatározást ne kérjetek, a kovid-éra totálisan összezavarta az időérzékemet) beszélgettünk egy kedves és hozzáértő ismerőssel a tálalásról, illetve pontosabban a szépen kitálalt étel jó befotózásáról. Ez a beszélgetés jutott eszembe, amikor ma – a Férj által frissen levadászott, legújabb tányéromba tálalva – próbáltam kitalálni, hogy mit tegyek a tányér mellé. 


2022. június 16., csütörtök

Óda a főzéshez

Tudtátok, hogy ha minden posztomat béfejeztem volna, a múltkori bejegyzés pont a háromszázadik lett volna? Nem tudtátok, persze hogy nem tudtátok, mikor én sem tudtam. Meg ugye ti a félbe-szerbe maradt piszkozat-posztokról nem is tudtok, sem a ritka szabad pillanatokban előre megírt anyagokról, sem a százmillió cetliről, amit a főzések után hónapokkal próbálok összepászítani az ezermillió fotóval s az emlékekkel, hogy mit is csináltam úgy s mit másképp, mint az a cetlin szerepel... De jól is van ez így, ti csak lássátok a szuper kajákat, inspirálódjatok a könnyednek tűnő receptekből, s higgyétek el, hogy a főzés csak jól sikerülhet, s hogy a fotókon látható minden elem pont úgy volt tervezve és tökéletes. Ja, hogy ezt már ezzel a felvezetővel elrontottam? Upsz, bocsánat.


2022. június 12., vasárnap

Szusszanat

 (Április elején, de legkésőbb a közepén mintha mindenki megkattant volna, s úgy nekilódult, mintha május-június végéig be tudná pótolni az elmúlt két év kieséseit. Az eredmény: mindenki ideges, mindenki fut, egy csomó minden összetorlódik és emiatt rosszabbul készül el, meg úgy egyáltalán: igazából mindenki, legalábbis akivel én beszéltem, rosszul érzi magát a gyakorlatilag fölösleges hajtástól, de attól hajtjuk, megyünk előre, mintha nem lenne holnap. És őszintén nem értem, hogy miért. Persze jó a kérdés, hogy mért nem hagyom a fenébe az egészet... s talán egyszer majd értelmesen meg is tudom válaszolni. Bár az is lehet, hogy sohasem. Na mindegy, hagyjuk mára a munkát, evezzünk izgalmasabb vizekre!)

Történt volt, hogy életem bearanyozója meglepett egy vákuumozógéppel s egy szuvidálórúddal a karácsony-szülinap tengelyen, amire már régóta vágyott a kicsiszivem. El is kezdtem velük játszadozni szépen, egy darabig csak utánaolvasva készülgettem a feladatra, aztán üzembe is helyeztem az új kis cuccaimat.

2022. április 24., vasárnap

Süt a nap, nehogy szomorú légy

Ha nem vettétek volna észre, akkor elmondom, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul tavasz van. Rügyeznek a fák, döngicsélnek a dongók, csiripelnek a madarak, a macska már az árnyékos helyeket keresi egy-egy túl-napos délelőtt, egyszóval: itt a várva várt tavasz. És én, tavaszi gyermök lévén, ennek mérhetetlenül örülök. Az már csak hab a tortán, hogy ezt a bejegyzést a százféleképpen zöldellő udvarunk közepén kényelmesen napozva írom egy lusta délutánon.


2022. március 19., szombat

Egy tányér szerelem

(Ellopták 2020-at, ellopták 2021-et, s már 2022 első hónapjait is ellopták... nem tudom, kik ezek a tolvajok, de most már békén hagyhatnának egy kicsit.)

Elolvastátok a címet, s most biztos azt hiszitek, hogy a Valentin-napról akarok beszélni, pedig dehogy, egyáltalán nem akarok arról beszélni, bár igaz, hogy februárig vezet vissza a történet. Mi ugyanis a Bálint napnál egy héttel hamarabb ünnepelünk szerelmet, legalábbis a miénket (s édes Istenem, idén már tizenharmadjára). És bár nem szoktunk egetrengető nagy ajándékokat adni, de azért példul vendéglőbe elmegyünk, már csak azért is, mert az ajándék része a nemfőzünk-nemmosogatunk boldog lustasága is.


2021. december 1., szerda

A tizedik év

Érzem a pressziót, oké, oké, tessék, itt vagyok.

Nem tudom, mi történt az elmúlt időszakban a fészbuk algoritmusával, de valahogy nagyon felkapta az én kis blogom mégkisebb oldalacskáját, mert naponta kapom az értesítést, hogy új és új kedvelők érkeznek az oldalra, pedig szeptember óta egy árva posztocska sem sikeredett megszületni. Node most – nem mintha amúgy nem terveztem volna erre járni – ez a folyamatos szelíd emlékeztető csak rávett, hogy nekiüljek posztolni egyet, meghálálandó a még ismeretlen oldalkövetők előzetes jóindulatát. Szóval: köszi.



2021. szeptember 13., hétfő

Nyugalomsziget

És íme, elillant ez a nyár is, néha napokra megtorpanva, aztán meglódulva ismét, torlódó, összeolvadó és szétváló feladatokkal, eseményekkel, munkákkal és találkozókkal, egyetlen nagy hömpölygésben. Néha kikandikált egy-egy sziget – egy békés, kettesben töltött este, egy pörgős, vidám grillezés jó emberekkel, szinfonikus koncert vagy a taps öt percnyi, felszabadító nyugalma előadás után – aztán alábuktunk megint. De hát ez így megy, tudom, legtöbbeteknél.

                        

2021. június 13., vasárnap

Őstermelős menü

 Amennyire vágytam mindig is arra, hogy a lakásom tele legyen mindenféle zöldekkel, annyira elutasítottam a haszonzöldek termesztését, amióta az eszemet tudom. Nem tudom, mivel magyarázható ez, lehet, hogy hóstáti gyökereim termeljünk-a-legjobban öröksége (melyről tudom, hogy idő híján, telek híján megvalósíthatatlan), lehet, hogy rövidebb saját életem kerti munkát alig ismerő városiassága az ok – minden esetre sosem akartam (és továbbra sem akarok!) konyhakertet, nem akarok egy-egy szál hagymával, egy-egy tő paradicsommal foglalkozni; az udvaron (melynek zöld részét én továbbra is kertnek nevezem, szabadabb mezőkön felnőtt rokonaim, barátaim és üzlettársaim nagy mulatságára) zöld gyepet és virágokat nézegetnék, s én ezzel máris teljesen boldog lennék.

2021. március 22., hétfő

Granola, kétszer

 Mondtam már, hogy szeretek főzni? 

A világ egyik legcsodásabb dolga az, ahogy a friss, nyers, zamatos alapanyagok szépen lassan összeérnek a fazékban, ahogy a jó dolgokból valami még jobb lesz, és a fazék fölött finoman fodrozódó illatfelhő jótékonyan elbódítja az érzékeket. (Most is jár a pacsi annak, aki felismerte a parafrazációt ;) ) Egyszerű, könnyű öröm, tiszta és ártatlan boldogság. Még akkor is, ha egy sor újratervezéssel kezdődik.


2021. február 14., vasárnap

Tanuljunk újra főzni

Komolyan mondom, kedvesek, oda és vissza vagyok az új konyhával. Mondhatom, szerelem első látásra a miénk, én rajongásig szeretem a szép vonalait, színeit, a rengeteg lehetőséget, ami benne van, ő pedig méltósággal tűri a rajongásomat, és alkalmanként kegyesen kimutatja felém a szeretetét. Persze, mint a kapcsolatok általában, ez sem zökkenőmentes, előző kapcsolatainkból, tapasztalatainkból hozott beidegződéseinket az új kedvessel felül kell írni, ki kell alakítani a mindennap közös kis rutinjait... Egyszóval, elhagyva a metaforák és analógiák színes világ, már megint újra kell tanulnom főzni.

2020. december 12., szombat

Hosszútáv


Volt valami ebben az évben, amiről mindeddig nem akartam beszélni, de ami piszkált, feszegetett, rengeteg örömet és rengeteg fejfájást okozott, jó volt és rossz volt és fárasztó volt és felemelő volt, egy újabb lépés a nagybetűsben, egy újabb kipipált rubrika... Egyszóval: házat vettünk.
Egy csendes, csinos, csodálatos kicsi házikót, kicsi udvarral, kicsi nappalival, kicsi mindennel, ami kell az élethez. Borostyánnal a fal mellett. Rengetegsok csigával eső után. Körtefával, aminek egyik fele száraz, de a másik fele kettő helyett is terem. Madarakkal, akik belakják a körtefát, felcsipegetik a kőre tévedt kukacokat és koncertet csapnak minden nyári este.
Nem akarok most nagy ömlengésbe csapni, bár az az igazság, hogy mindennap hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a házat megtaláltuk, hogy belefért a kereteinkbe, hogy sok-sok apró-cseprő intéznivalója mellett is alakult, otthonunkká vált, vagy válik szépen lassan. Ma épp egy hete, hogy végre itt is lakunk, mostanra a dobozok nagy része kipakolódott, minden kezd helyet és teret találni, s már én sem érzem minden percben, hogy mindjárt felébredek. Illetve: felébredek, s még mindig itt vagyok, s ha kinézek az ablakon, a saját házunk udvarát látom. 

2020. június 27., szombat

Szezonvég

Kicsit rapszodikus a viszonyom a szezonális élelmiszerekkel, gondolok itt főleg a zöldségekre és gyümölcsökre. Ennek a rapszodikusságnak egyszerű oka van: bár próbálkozom vele, még mindig nem alakult teljesen rutinná a piac/zöldséges látogatása, és nagyüzletben járva el-elcsábulok a nem feltétlen szezonális, de izgalmas zöldek láttán. Most viszont megembereltem magam, és sikerült nem lemaradnom az eperszezonról – ettük magára, ettük fagyival, készült belőle gyors hideg krémleves, no és készült belőle ez a mai csoda. Friss, könnyű, kicsit mediterrán, egyszerű és mégis különleges – szeressétek ti is ;)


2020. június 17., szerda

Együnk egy jó leveskét

A karanténia itthonmaradós heteiben végre ismét értelmet nyert az ebédidő fogalma, így aránylag sokszor sikerült kétfogásos menüvel terhelni magunkat az egész napos ülésben. Mostanában (értsd az elmúlt egy-két évben) amúgy is egyre gyakrabban hiányoltuk a leveseket (éd'sanyám meg is jegyezte, hogy korán kezdjük a „levesesedést”), s mivel most még időm is akadt néha, tesztelgettem egy pár új levesreceptet is. Most pont nem egy ilyen következik, a póréhagyma-krémleves ugyanis már klasszikus nálam, csak valahogy eddig még nem sikerült lefotózni. Ez a mostani a legegyszerűbb-leggyorsabb változat, a fancy verziókat (pl. a valamelyik karácsonyra készült, négyhagymás-sajtos francia hagymalevest) esetleg rendelkezésetekre bocsátom később, ha cukik lesztek :P

Póréhagyma-krémleves egyszerűen

Hozzávalók: 2-3 szép szál póréhagyma, 250 ml főzőtejszín, 100+50 g vaj, kevés kukoricakeményítő, , (frissen őrölt színes)bors, víz

A hagymákat megpucolom, kevés folyó víz alatt átmosom (a nagyüzleti pórék egyre gyakrabban földesek-homokosak mélyen a levelek között is, ami nem baj, csak macerásabb a kimosása), majd fél-kisujjnyi karikákra szelem őket. Az, hogy a póré zöldjéből mennyit vágtok fel, nagyjából ízlés kérdése, én a nagyon erős zöld szárvégeket már le szoktam csapni, mondjuk ezek gyakran hibásak is. A zöld(ebb) karikákból két-három maréknyit félreteszek, ez lesz majd a levesbetét. Egy lábosban megolvasztok 100 g vajat, erre dobom a hagymakarikákat, gyorsan átforgatom, hogy nagyjából mindenütt bevonja őket a vaj, majd folyamatos kevergetéssel egy-két percig magában melegítem; végül nagyjából kétszeres magasságig felöntöm forró vízzel, és sózom, borsozom. Félig lefedve főni hagyom, nagyjából 20 perc alatt készen szokott lenni. Ha a hagyma megfőtt, leveszem a tűzről, és  turmixgépbe töltve alaposan megdolgozom - én általában előbb betöltöm a gépbe a főzőtejszínt, hogy egy kicsit védje a pengéket a hirtelen forróságtól. Ilyenkor jöhet egy kóstolás, ha sótlan, sózás, ha túl sűrű, még egy kis tejszín, aztán az egész visszazuttyan a lábosba egy végső felrottyantásra. Közben egy serpenyőben vajat olvasztok, a félretett hagymakarikákat megszórom egy kevés kukoricakeményítővel (csakis szitán keresztül, mert másképp hajlamos a csomósodásra) és gyengén átforgatom, majd a felolvadt vajon megpirítgatom. Kész is - higgyétek el, a leírás sokkal bonyolultabb volt, mint az elkészítés :)



Elkészítési idő: 40-45 perc

2020. április 18., szombat

Együttlét – ízekben (rendhagyó mesebejegyzés családdal, recepttel)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, az én konyhai és mindennapi repertoáromban vannak bizonyos mozzanatok, amik csak úgy történhetnek és sehogyse másképp. Van, amelyikről tudom, hogy kitől lestem el, és van, amelyiknél fogalmam sincs, felmenőim melyik főzéséből szivárogtak át az én kezembe – de ott vannak megváltoztathatatlanul a maguk egyszerűségében, nem lehet és nem kell megkerülni őket, mert aforizmák, tények, melyeken sohasem gondolkozunk.

Nekem például van egy jellegzetes mozdulatom: mikor készülök nekifogni valaminek, összedörzsölöm és kétszer összeütöm a tenyerem (de ugyanezt csinálom például akkor is, ha kenyeret sütök vagy bármi liszttel járok, s le kell porolnom a kezeimet, hogy a konyhánál maradjunk). Már egy jó ideje szokásom volt ez, mire tudatosodott bennem, hogy mit is csinálok, s akkor rögtön helyére is pattant: édesanyám csinálja mindig ezt, mielőtt nekifogna valami örömet okozó tevékenységnek (én legalábbis úgy emlékszem, a muszáj-munkák előtt nem volt ilyen lelkesítő mozdulata, de lehet, hogy ez már csak az emlékeim játéka). Nővérem ugyanolyan gyors léptekkel menetel egyik szobából a másikba, mint édesanyám, anno egy lakásban élvén sokszor összetévesztettem, melyikük is közeledik a gyerekszoba felé, ami csak azért volt baj, mert így néha fölöslegesen is eldugtam a leckeírás helyett olvasott könyvet, pedig a nővérem rá se bagózott volna. És persze sok ilyet tudnék felsorolni, nézéseket, szemöldökráncolást, hangokat – legutóbb, egy most nagyon távolinak tűnő kiscsaládi vacsorapartin régi képeket nézegettünk, és az egyiknél majdnem felkiáltottam: édesapám egyetemi fotójáról egy az egyben én néztem vissza. Sokat mesélhetnék még tehát a mindenféle apró részletekről, amikben egyre gyakrabban fedezem fel szüleimet, nagyszüleimet s Férjben is az övéit – most mégis egy másik szegmensől mesélek inkább, méghozzá az ízekről, amik egymáshoz (haza) repítenek.

Annak idején három lányként és a tojásfestés elhivatott, bár akkor még csak kezdő szerelmeseként igencsak sok hímes tojással készültünk minden húsvétra. És bár bőven vittek is belőle a locsolók, mindig maradt egy jópár tojáska, amit aztán nagy szomorúságunkra el kellett fogyasztani. Amikor sok volt, ettük simán vacsorára is, de egyvalaminek mindenképpen készülnie kellett belőle, mégpedig egy jó szaftos rakottkrumplinak. De természetesen annak is megvoltak a maga szabályai.

Elsősorban a rakottkrumplihoz való krumplit csakis héjában lehet megfőzni. Én amúgy nagyon nem szeretem a főtt krumplit pucolni, ahol nem muszáj az íze miatt, ott inkább nyersen pucolva főzöm meg a krumplikat, de a rakottkrumpli, na az pont nem ilyen. Szóval a krumplikat bő, sós vízben megfőzöm, majd ügyesen – csakis a fedővel – leeresztem róluk a vizet. Itt jön a második, kitudjahonnan örökölt mozzanat: a főtt krumplit nálunk villára felszúrva a fedőre kell pucolni, óvatos mozdulattal megkezdeni a héjat egy kis légbuboréknál és nézni, ahogy selymesen lehántódik a főtt krumpliról, és reménykedni, hogy nem főtt szét annyira, hogy kettétörve lepottyanjon a villa két oldalán. Ha kész, a krumplik mennek a lapítóra, a héj pedig borulhat a kukába a fedőről.
A húsvéti rakott krumpli másik fontos mozzanata a tojások feltörése. A hímes tojásokat ugyanis nem lehet akárhogyan feltörni, azt mindig és minden esetben koccantani kell, azaz egymáshoz ütve eljátszani vele, hogy kinek erősebb a tojáskája. Simán asztalon feltörve a húsvéti főtt tojás nem az igazi. Harmadszor a (bármilyen, nem csak húsvéti) rakottkrumpli tetejére prézli dukál, ami a sütőben roppanósra pirul, aztán lehet ügyeskedni rajta, hogy a repetánál egy kicsit több pirult krumpli jusson az ember tányérjára, nem mintha a közepe rosszabb volna, de a pirultból kevesebb van, tehát különleges.
Eddig tartanak az emlékeim a hazai rakottkrumpliról. Biztos vagyok benne, hogy sokszor végignéztem, akár végig is segédkeztem a készülését, de a többi részlet nem maradt meg – és meg is szenvedtem ezt sokáig: hiába készült minden jóval rakottkrumplim, valahogy soha nem lett olyan íze, mint az otthoninak, amit édesanyám, s talán előtte nagyanyám, dédanyám is elkészített. De most még egyszer nekiveselkedtem, előkapartam minden ízemlékemet, és nekiláttam, hogy elkészítsem A Rakottkrumplit.

Kellett hozzá 5 szép krumplicska, 6 hímes tojás, pár szeletnyi kolbász, 2 nagy evőkanál zsír, 3 nagy evőkanál tejföl, vagy 100 grammnyi prézli, bár azt nem mértem meg, no meg persze egy kevés só. Amíg a megfőtt és – szigorúan a hagyományos módon megpucolt, majd felszeletelt – krumplik egy kicsit hűltek, Férjjel elkoccantottuk a tojásokat, majd megpucoltam és tojásvágóval felkarikáztam őket. A zsírt egy kis lábosban megolvasztottam, habverővel belekevertem a tejfölt, majd amikor már jó folyós lett, gyengén megsóztam; a kolbászt felaprítottam (mivel kevés volt, nem karikában tettem a rakottasba, hanem apróra kockázva, hogy többnek tűnjön). A zsíros tejföllel vékonyan kikentem egy jénai tál alját, megraktam krumplival, azt körbecsepegtettem tejföllel és szitán át halványan megszórtam prézlivel; következett a tojás-réteg és pár kocka kolbász, majd egy emberesebb adag tejföl, utána megint krumpli, prézli és így tovább – a végén krumplival zártam, rálocsoltam a maradék tejfölet és vastagon megszórtam prézlivel. Ment a sütőbe, nagyjából fél óra-negyven perc alatt szépen megkérgesedett és megbarnult a teteje, és az alja is kellőképpen megpirult.

Nem tudom, az otthoni rakottkrumpli így készült-e, nem kérdeztem meg előtte édesanyámat: az íz-emlékeimre akartam támaszkodni, meg arra a megfoghatatlan örökségre, ami valahol minden főzésembe belefolyik. Azt tudom, hogy ennek a rakottkrumplinak pont ugyanolyan íze volt, mint annak a réginek, és azt tudom, hogy ennek nagyon-nagyon örültem: bár személyesen még egy darabig nem találkozhatunk, de így mégis olyan volt egy kicsit, mintha most édesanyám főzött volna ránk.


(a képek sebtiben készültek telefonnal, ezért bocsánatot kérek a minőségükért :) )





2020. április 5., vasárnap

Lekenyerezlek benneteket

Ha valamiből hiány van mostanában, azt hiszem, az az élesztő. Gyakorlatilag csak olyan posztokat látok körbe-karikába az interneton, ahol élesztőhiányról panaszkodnak a lelkes házikukták. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy akik felvásárolták mindenki elől az élesztőt, azok hol vannak?... (Jó, tudom, kenyeret sütnek otthon, és a lincseléstől tartva nem posztolják ki sehova.)
Mint az a Karanténkantinban is említettem, mindenféle rossz csillagzatok együttállása miatt úgy futottunk bele a kényszerű itthonlétbe, hogy egy csomagocska élesztő árválkodott csak a polcunkon [azóta kiderült, hogy bujkál még ott kettő, de arról majd később beszélek, mert azokkal az öregtészta-projekt indul majd hamarosan]. És mivel azért kenyér néha-néha mégis kell, hát utánakutakodtam, hogy mit tehetek az ügy érdekében. Hát, ezt.