A hétvégén nem akartam főzni. Pontosabban nem akartam semmi extrát csinálni – az elmúlt hetekben kimenőztem magam, meg amúgy is volt dolgom elég (péld'ul, bár még messze nincsen kész, de azért egy rend bögrével felavattam az új műhelyt). Gondoltam hát, nem kezdek el én most megint nemtudommekkora főzést tervezni, inkább eszünk valami kicsit (és legalább rendesen betartom az étrendemet), és egyet ejtőzünk, játszunk este. Nos, végül is az is lett, de...
Amióta az eszemet tudom, lenyűgöznek a szép, esztétikus tálalások, az izgalmas, szemet gyönyörködtető ételek. A nagy blogforradalomkor (értsd: a 2000-es-2010-es években, amikor minden bokorból kihajtott egy gasztroblog, persze, én is ennek a kései vadhajtása vagyok) leginkább azokat a blogokat figyeltem áhítattal, amelyeken szépen készített, szépen tálalt és persze szépen fotózott ételeket mutatott be az egyszeri blogger, akit külön csodáltam (és gyakran irigyeltem), ha szép étkészlettel, izgalmas tállal, különleges deszkával vagy egyéb kiegészítővel bírt, hogy igazán látványos fotókat készíthessen. És bár most éppen nem múló élvezettel olvasom a teljesen képnélküli Váncsa-féle Lakomát, ahogy hasonló örömmel és áhítattal forgattam a Bűvös Szakácsot is, az izgalmasabb ételeknél mégiscsak jobban szeretem, ha látom is, nem csak olvasom az eredményt. Ez igazából nektek azért jó, mert így ti is kaptok egy csomó képet az én kajáimról, ami remélem, nektek is hasonló örömeket okoz.
Hupsz, már 2026 van?
Sok minden változott az elmúlt években, történtek jó, rossz és még rosszabb dolgok, tanultam, változtam, felejtettem és tanultam újra. Magamról, másokról, életről, halálfélelemről, békéről, nyugalomról, odafigyelésről.
És persze a főzésről is.
Ez most nem egy receptes bejegyzés, nincsenek benne szép képek, és nem fog elcsöppenni a nyálad a végére. Viszont lehet, hogy valamelyik mondatában kicsit magadra ismersz. Ez most ilyen.
Az előző részek tartalmából: együttműködős előétel, lélegzetelállító leves, fenomenális főétel. Jöhet a desszert? Hajrá ;)
Az előző részek tartalmából: előétellel indul az együttműködős kísérlet, majd elérkezik a leves-idő. Támogatások, együttműködések, örömök, jó ételek. Léphetünk tovább? Hajrá :)
Hajajaj, ha tudnátok, mi minden történt az elmúlt pár hónapban... De persze nem tudjátok, mert én sunyi voltam s nem írtam. Vagyis ez nem egészen igaz, két bejegyzés is van félig-készülten talonban, de most mégsem azokat dobom ki az internet sztorira éhes népe elé – majd, valamikor a nem túl távoli jövőben, hesteg nosztalgia cím alatt azokat is publikálom egyszer, főleg, mert az egyik recepttel a KMN-es rádiós gasztrobetyárkodás óta tartozom PL-éknek. Na de hagyjuk most azokat a recepteket és történeteket, amiket nem kaphattok meg, és foglalkozzunk azokkal, amiket megkaphattok.
Tudtátok, hogy ha minden posztomat béfejeztem volna, a múltkori bejegyzés pont a háromszázadik lett volna? Nem tudtátok, persze hogy nem tudtátok, mikor én sem tudtam. Meg ugye ti a félbe-szerbe maradt piszkozat-posztokról nem is tudtok, sem a ritka szabad pillanatokban előre megírt anyagokról, sem a százmillió cetliről, amit a főzések után hónapokkal próbálok összepászítani az ezermillió fotóval s az emlékekkel, hogy mit is csináltam úgy s mit másképp, mint az a cetlin szerepel... De jól is van ez így, ti csak lássátok a szuper kajákat, inspirálódjatok a könnyednek tűnő receptekből, s higgyétek el, hogy a főzés csak jól sikerülhet, s hogy a fotókon látható minden elem pont úgy volt tervezve és tökéletes. Ja, hogy ezt már ezzel a felvezetővel elrontottam? Upsz, bocsánat.
(Április elején, de legkésőbb a közepén mintha mindenki megkattant volna, s úgy nekilódult, mintha május-június végéig be tudná pótolni az elmúlt két év kieséseit. Az eredmény: mindenki ideges, mindenki fut, egy csomó minden összetorlódik és emiatt rosszabbul készül el, meg úgy egyáltalán: igazából mindenki, legalábbis akivel én beszéltem, rosszul érzi magát a gyakorlatilag fölösleges hajtástól, de attól hajtjuk, megyünk előre, mintha nem lenne holnap. És őszintén nem értem, hogy miért. Persze jó a kérdés, hogy mért nem hagyom a fenébe az egészet... s talán egyszer majd értelmesen meg is tudom válaszolni. Bár az is lehet, hogy sohasem. Na mindegy, hagyjuk mára a munkát, evezzünk izgalmasabb vizekre!)
Történt volt, hogy életem bearanyozója meglepett egy vákuumozógéppel s egy szuvidálórúddal a karácsony-szülinap tengelyen, amire már régóta vágyott a kicsiszivem. El is kezdtem velük játszadozni szépen, egy darabig csak utánaolvasva készülgettem a feladatra, aztán üzembe is helyeztem az új kis cuccaimat.
Ha nem vettétek volna észre, akkor elmondom, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul tavasz van. Rügyeznek a fák, döngicsélnek a dongók, csiripelnek a madarak, a macska már az árnyékos helyeket keresi egy-egy túl-napos délelőtt, egyszóval: itt a várva várt tavasz. És én, tavaszi gyermök lévén, ennek mérhetetlenül örülök. Az már csak hab a tortán, hogy ezt a bejegyzést a százféleképpen zöldellő udvarunk közepén kényelmesen napozva írom egy lusta délutánon.
(Ellopták 2020-at, ellopták 2021-et, s már 2022 első hónapjait is ellopták... nem tudom, kik ezek a tolvajok, de most már békén hagyhatnának egy kicsit.)
Elolvastátok a címet, s most biztos azt hiszitek, hogy a Valentin-napról akarok beszélni, pedig dehogy, egyáltalán nem akarok arról beszélni, bár igaz, hogy februárig vezet vissza a történet. Mi ugyanis a Bálint napnál egy héttel hamarabb ünnepelünk szerelmet, legalábbis a miénket (s édes Istenem, idén már tizenharmadjára). És bár nem szoktunk egetrengető nagy ajándékokat adni, de azért példul vendéglőbe elmegyünk, már csak azért is, mert az ajándék része a nemfőzünk-nemmosogatunk boldog lustasága is.
Érzem a pressziót, oké, oké, tessék, itt vagyok.
Nem tudom, mi történt az elmúlt időszakban a fészbuk algoritmusával, de valahogy nagyon felkapta az én kis blogom mégkisebb oldalacskáját, mert naponta kapom az értesítést, hogy új és új kedvelők érkeznek az oldalra, pedig szeptember óta egy árva posztocska sem sikeredett megszületni. Node most – nem mintha amúgy nem terveztem volna erre járni – ez a folyamatos szelíd emlékeztető csak rávett, hogy nekiüljek posztolni egyet, meghálálandó a még ismeretlen oldalkövetők előzetes jóindulatát. Szóval: köszi.
Amennyire vágytam mindig is arra, hogy a lakásom tele legyen mindenféle zöldekkel, annyira elutasítottam a haszonzöldek termesztését, amióta az eszemet tudom. Nem tudom, mivel magyarázható ez, lehet, hogy hóstáti gyökereim termeljünk-a-legjobban öröksége (melyről tudom, hogy idő híján, telek híján megvalósíthatatlan), lehet, hogy rövidebb saját életem kerti munkát alig ismerő városiassága az ok – minden esetre sosem akartam (és továbbra sem akarok!) konyhakertet, nem akarok egy-egy szál hagymával, egy-egy tő paradicsommal foglalkozni; az udvaron (melynek zöld részét én továbbra is kertnek nevezem, szabadabb mezőkön felnőtt rokonaim, barátaim és üzlettársaim nagy mulatságára) zöld gyepet és virágokat nézegetnék, s én ezzel máris teljesen boldog lennék.
Mondtam már, hogy szeretek főzni?
A világ egyik legcsodásabb dolga az, ahogy a friss, nyers, zamatos alapanyagok szépen lassan összeérnek a fazékban, ahogy a jó dolgokból valami még jobb lesz, és a fazék fölött finoman fodrozódó illatfelhő jótékonyan elbódítja az érzékeket. (Most is jár a pacsi annak, aki felismerte a parafrazációt ;) ) Egyszerű, könnyű öröm, tiszta és ártatlan boldogság. Még akkor is, ha egy sor újratervezéssel kezdődik.
Komolyan mondom, kedvesek, oda és vissza vagyok az új konyhával. Mondhatom, szerelem első látásra a miénk, én rajongásig szeretem a szép vonalait, színeit, a rengeteg lehetőséget, ami benne van, ő pedig méltósággal tűri a rajongásomat, és alkalmanként kegyesen kimutatja felém a szeretetét. Persze, mint a kapcsolatok általában, ez sem zökkenőmentes, előző kapcsolatainkból, tapasztalatainkból hozott beidegződéseinket az új kedvessel felül kell írni, ki kell alakítani a mindennap közös kis rutinjait... Egyszóval, elhagyva a metaforák és analógiák színes világ, már megint újra kell tanulnom főzni.
