2023. június 2., péntek

Ez most egy más dolog

 Ez most nem egy receptes bejegyzés, nincsenek benne szép képek, és nem fog elcsöppenni a nyálad a végére. Viszont lehet, hogy valamelyik mondatában kicsit magadra ismersz. Ez most ilyen.

2022. október 2., vasárnap

Technikák és történetek

Az előző részek tartalmából: előétellel indul az együttműködős kísérlet, majd elérkezik a leves-idő. Támogatások, együttműködések, örömök, jó ételek. Léphetünk tovább? Hajrá :)



2022. szeptember 25., vasárnap

2022. szeptember 18., vasárnap

Új vizeken járok (avagy menükóstolós emberkísérlet négy felvonásban)

Hajajaj, ha tudnátok, mi minden történt az elmúlt pár hónapban... De persze nem tudjátok, mert én sunyi voltam s nem írtam. Vagyis ez nem egészen igaz, két bejegyzés is van félig-készülten talonban, de most mégsem azokat dobom ki az internet sztorira éhes népe elé – majd, valamikor a nem túl távoli jövőben, hesteg nosztalgia cím alatt azokat is publikálom egyszer, főleg, mert az egyik recepttel a KMN-es rádiós gasztrobetyárkodás óta tartozom PL-éknek. Na de hagyjuk most azokat a recepteket és történeteket, amiket nem kaphattok meg, és foglalkozzunk azokkal, amiket megkaphattok.


2022. június 19., vasárnap

Fotogénia

Valamikor az elmúlt évben (ennél pontosabb időmeghatározást ne kérjetek, a kovid-éra totálisan összezavarta az időérzékemet) beszélgettünk egy kedves és hozzáértő ismerőssel a tálalásról, illetve pontosabban a szépen kitálalt étel jó befotózásáról. Ez a beszélgetés jutott eszembe, amikor ma – a Férj által frissen levadászott, legújabb tányéromba tálalva – próbáltam kitalálni, hogy mit tegyek a tányér mellé. 


2022. június 16., csütörtök

Óda a főzéshez

Tudtátok, hogy ha minden posztomat béfejeztem volna, a múltkori bejegyzés pont a háromszázadik lett volna? Nem tudtátok, persze hogy nem tudtátok, mikor én sem tudtam. Meg ugye ti a félbe-szerbe maradt piszkozat-posztokról nem is tudtok, sem a ritka szabad pillanatokban előre megírt anyagokról, sem a százmillió cetliről, amit a főzések után hónapokkal próbálok összepászítani az ezermillió fotóval s az emlékekkel, hogy mit is csináltam úgy s mit másképp, mint az a cetlin szerepel... De jól is van ez így, ti csak lássátok a szuper kajákat, inspirálódjatok a könnyednek tűnő receptekből, s higgyétek el, hogy a főzés csak jól sikerülhet, s hogy a fotókon látható minden elem pont úgy volt tervezve és tökéletes. Ja, hogy ezt már ezzel a felvezetővel elrontottam? Upsz, bocsánat.


2022. június 12., vasárnap

Szusszanat

 (Április elején, de legkésőbb a közepén mintha mindenki megkattant volna, s úgy nekilódult, mintha május-június végéig be tudná pótolni az elmúlt két év kieséseit. Az eredmény: mindenki ideges, mindenki fut, egy csomó minden összetorlódik és emiatt rosszabbul készül el, meg úgy egyáltalán: igazából mindenki, legalábbis akivel én beszéltem, rosszul érzi magát a gyakorlatilag fölösleges hajtástól, de attól hajtjuk, megyünk előre, mintha nem lenne holnap. És őszintén nem értem, hogy miért. Persze jó a kérdés, hogy mért nem hagyom a fenébe az egészet... s talán egyszer majd értelmesen meg is tudom válaszolni. Bár az is lehet, hogy sohasem. Na mindegy, hagyjuk mára a munkát, evezzünk izgalmasabb vizekre!)

Történt volt, hogy életem bearanyozója meglepett egy vákuumozógéppel s egy szuvidálórúddal a karácsony-szülinap tengelyen, amire már régóta vágyott a kicsiszivem. El is kezdtem velük játszadozni szépen, egy darabig csak utánaolvasva készülgettem a feladatra, aztán üzembe is helyeztem az új kis cuccaimat.

2022. április 24., vasárnap

Süt a nap, nehogy szomorú légy

Ha nem vettétek volna észre, akkor elmondom, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul tavasz van. Rügyeznek a fák, döngicsélnek a dongók, csiripelnek a madarak, a macska már az árnyékos helyeket keresi egy-egy túl-napos délelőtt, egyszóval: itt a várva várt tavasz. És én, tavaszi gyermök lévén, ennek mérhetetlenül örülök. Az már csak hab a tortán, hogy ezt a bejegyzést a százféleképpen zöldellő udvarunk közepén kényelmesen napozva írom egy lusta délutánon.


2022. március 19., szombat

Egy tányér szerelem

(Ellopták 2020-at, ellopták 2021-et, s már 2022 első hónapjait is ellopták... nem tudom, kik ezek a tolvajok, de most már békén hagyhatnának egy kicsit.)

Elolvastátok a címet, s most biztos azt hiszitek, hogy a Valentin-napról akarok beszélni, pedig dehogy, egyáltalán nem akarok arról beszélni, bár igaz, hogy februárig vezet vissza a történet. Mi ugyanis a Bálint napnál egy héttel hamarabb ünnepelünk szerelmet, legalábbis a miénket (s édes Istenem, idén már tizenharmadjára). És bár nem szoktunk egetrengető nagy ajándékokat adni, de azért példul vendéglőbe elmegyünk, már csak azért is, mert az ajándék része a nemfőzünk-nemmosogatunk boldog lustasága is.


2021. december 1., szerda

A tizedik év

Érzem a pressziót, oké, oké, tessék, itt vagyok.

Nem tudom, mi történt az elmúlt időszakban a fészbuk algoritmusával, de valahogy nagyon felkapta az én kis blogom mégkisebb oldalacskáját, mert naponta kapom az értesítést, hogy új és új kedvelők érkeznek az oldalra, pedig szeptember óta egy árva posztocska sem sikeredett megszületni. Node most – nem mintha amúgy nem terveztem volna erre járni – ez a folyamatos szelíd emlékeztető csak rávett, hogy nekiüljek posztolni egyet, meghálálandó a még ismeretlen oldalkövetők előzetes jóindulatát. Szóval: köszi.



2021. szeptember 13., hétfő

Nyugalomsziget

És íme, elillant ez a nyár is, néha napokra megtorpanva, aztán meglódulva ismét, torlódó, összeolvadó és szétváló feladatokkal, eseményekkel, munkákkal és találkozókkal, egyetlen nagy hömpölygésben. Néha kikandikált egy-egy sziget – egy békés, kettesben töltött este, egy pörgős, vidám grillezés jó emberekkel, szinfonikus koncert vagy a taps öt percnyi, felszabadító nyugalma előadás után – aztán alábuktunk megint. De hát ez így megy, tudom, legtöbbeteknél.

                        

2021. június 13., vasárnap

Őstermelős menü

 Amennyire vágytam mindig is arra, hogy a lakásom tele legyen mindenféle zöldekkel, annyira elutasítottam a haszonzöldek termesztését, amióta az eszemet tudom. Nem tudom, mivel magyarázható ez, lehet, hogy hóstáti gyökereim termeljünk-a-legjobban öröksége (melyről tudom, hogy idő híján, telek híján megvalósíthatatlan), lehet, hogy rövidebb saját életem kerti munkát alig ismerő városiassága az ok – minden esetre sosem akartam (és továbbra sem akarok!) konyhakertet, nem akarok egy-egy szál hagymával, egy-egy tő paradicsommal foglalkozni; az udvaron (melynek zöld részét én továbbra is kertnek nevezem, szabadabb mezőkön felnőtt rokonaim, barátaim és üzlettársaim nagy mulatságára) zöld gyepet és virágokat nézegetnék, s én ezzel máris teljesen boldog lennék.

2021. március 22., hétfő

Granola, kétszer

 Mondtam már, hogy szeretek főzni? 

A világ egyik legcsodásabb dolga az, ahogy a friss, nyers, zamatos alapanyagok szépen lassan összeérnek a fazékban, ahogy a jó dolgokból valami még jobb lesz, és a fazék fölött finoman fodrozódó illatfelhő jótékonyan elbódítja az érzékeket. (Most is jár a pacsi annak, aki felismerte a parafrazációt ;) ) Egyszerű, könnyű öröm, tiszta és ártatlan boldogság. Még akkor is, ha egy sor újratervezéssel kezdődik.


2021. február 14., vasárnap

Tanuljunk újra főzni

Komolyan mondom, kedvesek, oda és vissza vagyok az új konyhával. Mondhatom, szerelem első látásra a miénk, én rajongásig szeretem a szép vonalait, színeit, a rengeteg lehetőséget, ami benne van, ő pedig méltósággal tűri a rajongásomat, és alkalmanként kegyesen kimutatja felém a szeretetét. Persze, mint a kapcsolatok általában, ez sem zökkenőmentes, előző kapcsolatainkból, tapasztalatainkból hozott beidegződéseinket az új kedvessel felül kell írni, ki kell alakítani a mindennap közös kis rutinjait... Egyszóval, elhagyva a metaforák és analógiák színes világ, már megint újra kell tanulnom főzni.

2020. december 12., szombat

Hosszútáv


Volt valami ebben az évben, amiről mindeddig nem akartam beszélni, de ami piszkált, feszegetett, rengeteg örömet és rengeteg fejfájást okozott, jó volt és rossz volt és fárasztó volt és felemelő volt, egy újabb lépés a nagybetűsben, egy újabb kipipált rubrika... Egyszóval: házat vettünk.
Egy csendes, csinos, csodálatos kicsi házikót, kicsi udvarral, kicsi nappalival, kicsi mindennel, ami kell az élethez. Borostyánnal a fal mellett. Rengetegsok csigával eső után. Körtefával, aminek egyik fele száraz, de a másik fele kettő helyett is terem. Madarakkal, akik belakják a körtefát, felcsipegetik a kőre tévedt kukacokat és koncertet csapnak minden nyári este.
Nem akarok most nagy ömlengésbe csapni, bár az az igazság, hogy mindennap hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a házat megtaláltuk, hogy belefért a kereteinkbe, hogy sok-sok apró-cseprő intéznivalója mellett is alakult, otthonunkká vált, vagy válik szépen lassan. Ma épp egy hete, hogy végre itt is lakunk, mostanra a dobozok nagy része kipakolódott, minden kezd helyet és teret találni, s már én sem érzem minden percben, hogy mindjárt felébredek. Illetve: felébredek, s még mindig itt vagyok, s ha kinézek az ablakon, a saját házunk udvarát látom. 

2020. június 27., szombat

Szezonvég

Kicsit rapszodikus a viszonyom a szezonális élelmiszerekkel, gondolok itt főleg a zöldségekre és gyümölcsökre. Ennek a rapszodikusságnak egyszerű oka van: bár próbálkozom vele, még mindig nem alakult teljesen rutinná a piac/zöldséges látogatása, és nagyüzletben járva el-elcsábulok a nem feltétlen szezonális, de izgalmas zöldek láttán. Most viszont megembereltem magam, és sikerült nem lemaradnom az eperszezonról – ettük magára, ettük fagyival, készült belőle gyors hideg krémleves, no és készült belőle ez a mai csoda. Friss, könnyű, kicsit mediterrán, egyszerű és mégis különleges – szeressétek ti is ;)


2020. június 17., szerda

Együnk egy jó leveskét

A karanténia itthonmaradós heteiben végre ismét értelmet nyert az ebédidő fogalma, így aránylag sokszor sikerült kétfogásos menüvel terhelni magunkat az egész napos ülésben. Mostanában (értsd az elmúlt egy-két évben) amúgy is egyre gyakrabban hiányoltuk a leveseket (éd'sanyám meg is jegyezte, hogy korán kezdjük a „levesesedést”), s mivel most még időm is akadt néha, tesztelgettem egy pár új levesreceptet is. Most pont nem egy ilyen következik, a póréhagyma-krémleves ugyanis már klasszikus nálam, csak valahogy eddig még nem sikerült lefotózni. Ez a mostani a legegyszerűbb-leggyorsabb változat, a fancy verziókat (pl. a valamelyik karácsonyra készült, négyhagymás-sajtos francia hagymalevest) esetleg rendelkezésetekre bocsátom később, ha cukik lesztek :P

Póréhagyma-krémleves egyszerűen

Hozzávalók: 2-3 szép szál póréhagyma, 250 ml főzőtejszín, 100+50 g vaj, kevés kukoricakeményítő, , (frissen őrölt színes)bors, víz

A hagymákat megpucolom, kevés folyó víz alatt átmosom (a nagyüzleti pórék egyre gyakrabban földesek-homokosak mélyen a levelek között is, ami nem baj, csak macerásabb a kimosása), majd fél-kisujjnyi karikákra szelem őket. Az, hogy a póré zöldjéből mennyit vágtok fel, nagyjából ízlés kérdése, én a nagyon erős zöld szárvégeket már le szoktam csapni, mondjuk ezek gyakran hibásak is. A zöld(ebb) karikákból két-három maréknyit félreteszek, ez lesz majd a levesbetét. Egy lábosban megolvasztok 100 g vajat, erre dobom a hagymakarikákat, gyorsan átforgatom, hogy nagyjából mindenütt bevonja őket a vaj, majd folyamatos kevergetéssel egy-két percig magában melegítem; végül nagyjából kétszeres magasságig felöntöm forró vízzel, és sózom, borsozom. Félig lefedve főni hagyom, nagyjából 20 perc alatt készen szokott lenni. Ha a hagyma megfőtt, leveszem a tűzről, és  turmixgépbe töltve alaposan megdolgozom - én általában előbb betöltöm a gépbe a főzőtejszínt, hogy egy kicsit védje a pengéket a hirtelen forróságtól. Ilyenkor jöhet egy kóstolás, ha sótlan, sózás, ha túl sűrű, még egy kis tejszín, aztán az egész visszazuttyan a lábosba egy végső felrottyantásra. Közben egy serpenyőben vajat olvasztok, a félretett hagymakarikákat megszórom egy kevés kukoricakeményítővel (csakis szitán keresztül, mert másképp hajlamos a csomósodásra) és gyengén átforgatom, majd a felolvadt vajon megpirítgatom. Kész is - higgyétek el, a leírás sokkal bonyolultabb volt, mint az elkészítés :)



Elkészítési idő: 40-45 perc