Ez most nem egy receptes bejegyzés, nincsenek benne szép képek, és nem fog elcsöppenni a nyálad a végére. Viszont lehet, hogy valamelyik mondatában kicsit magadra ismersz. Ez most ilyen.
Ha még néhányan jártok erre, láthattátok, hogy egy jó ideje nem láttok semmit. Pedig milyen szépen mentek a dolgok, indultak együttműködések, egyre jobbakat és komolyabbakat főztem, távolról úgy nézett ki, hogy minden csodásan halad előre és felfelé (és igaz, néha, szép és áldott pillanatokra közelről is így nézett ki). Na és akkor mi a fene történt?
Nos, ami történt, az nem most, az elmúlt fél-egy évben történt, hanem folyamatosan történgetett az elmúlt három, de inkább öt, sőt talán hét-nyolc évben is. Ügyetlen voltam: sokszor túl lelkes, végletesen felelősségvállaló és betegesen elhivatott – és szépen lassan kiégettem magam.
Lehetne itt most beszélni arról, hogy eleve társadalmilag milyen szinten a munkához kötöttük magunkat, mennyire csak azt látjuk értéknek, ha sokat és még többet dolgozunk. Lehetne (és más fórumon kellene is, minél előbb!) elemezni azt, hogy ez az általánosan túltolt munkakultúra milyen magasságokba emelkedik a szellemi-kulturális szférában, pláne az amúgy is szívességként, közjóért való elvárt pro bono tevékenységként működő közművelődésben, ahol a fizetések, ha vannak egyáltalán, nagyjából jelképesek, de inkább nincsenek is, miközben az elvégzendő feladatok, a háttérteremtés egyre több echte irodai-bürokratikus munkát igényel, és ennek megfelelően egyre több, gyakorlatilag visszajelzés és kompenzáció nélküli munkaórát. Hogy eleve mennyire kevesen vagyunk, akik ezt a szakmát? hivatást? életstílust? nem szezonálisan, és magas szinten űzzük, és hogy hogy leszünk egyre kevesebben, s hogy végezzük emiatt nap mint nap két, három, négy ember munkáját.
Meg lehetne beszélni a „szent őrültek”, a közösségért mindent – időt, pénzt, családi együttléteket, pihenést – feláldozók „könnyű neki, ő ezt úgyis szereti/bírja” közösségi kultuszáról, meg arról, hogy mennyire gyorsan fogy és kopik el ez a szellemiség, és hogy a leterheltség, a személyes előmenetel és az elismerés hiánya miatt mennyire nehéz utánpótlást találni. És hogy ha valaki mégis beoltódott ezzel a szellemiséggel, milyen későn jön rá, hogy leépítette saját egészséges önzőségét, és úgy vállalta túl magát, hogy egy ponton már megmozdulni sincs ereje a magára gyűjtött tennivalók súlya alatt. Hogy a kovid-járvány szellemi terhelése, a hirtelen felboruló és azóta is furcsán kilengő élet mennyire erősen világított rá sokaknál arra, hogy valami nem jó abban a működésben, ahogy odáig eltengették magukat.
Ezekről mind lehetne beszélni, de én most csak arról beszélek, hogy én magam (és a közösségem, szűkebb-tágabb környezetem) hogy toltam el, hogy hesegettem félre az első, második, sokadik jelét önmagam túlvállalásának, és most, amikor megpróbálnám mindezt rendbehozni, mennyire ijesztő vállalás-hegyekkel találom szembe magam. Csak egy példa: a héten elvileg szabadságon voltam, de gyakorlatilag – miután hétfőtől szerdáig minden nap napi 7-8 órában próbáltam a végére jutni a „szabadidős”, tehát nem echte a munkahelyemhez köthető elmaradt munkáimnak, és miután a tegnap a fél napot a pánikroham határán töltöttem, munkára képtelenül, de folyamatos lelkifurdalással amiatt, hogy nem dolgozom – a mai az első nap, amikor ki tudtam ülni az udvarunkra, „csak” napozni és macskát simogatni. Meg persze megírni nektek ezt a bejegyzést.
És hogy akkor ez most mi? Nem lezárás. Ez a blog – és a komolyabbacska szinten űzött főzés – az egyik legjobb dolog, amibe belefogtam (akkor is, ha sokszor ezt is „fölöslegesen” komolyan vettem, és inkább teherként, semmint örömként tologattam magam előtt a posztolást). Szóval eszem ágában sincs befejezni – csak megállni egy kicsit. Elmondani nektek is, hogy miért van szünet, és a türelmeteket kérni. Bátorítást küldeni azoknak, akik hasonló helyzetbe lavírozták magukat, pontosabban akikkel hasonló helyzetbe fordult a bárka, hiszen ez azért nem csak egyéni felelősség vagy hiba.
Most egy kis rekreáció következik, elszámolás az eddigi munkákkal, határozott nem mondása nagyon sok most környékező (és amúgy szívet melengető) munkára, pihenés, önmagam rendbeszedése saját erővel, de külső segítséggel is, mérlegre vetése a vágyaknak és a lehetőségeknek, és majd egy új, remélhetőleg örömteli és befelé, kifelé egyaránt hasznos út megtalálása. Amiben ez a blog munkaként, vagy hobbiként, de biztosan benne lesz. Addig viszont kérlek, várjatok rám türelemmel. És nézzetetek magatokba, nézzetek rá a mellettetek élőkre, és igyekezzetek időben elcsípni ezt a cifra nyomorúságot. Adjatok időt magatoknak megpihenni, vagy ha ti jól is vagytok, vegyetek át egy kicsit annak a munkáiból, akin látjátok, hogy túl sok lett számára a teher. Mert bárki bármit mond, mindenkinek jól jön a segítség.
Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése