Születésnapok meg mesék

A november telis-tele van születésnapokkal. Legalábbis a mi családi-baráti körünkből igencsak sokan születtek az ősz végén, többek között az én édes jó Szüléim is. Na meg – bár ez egy kicsit más kategória – novemberben született a blog is.

Bizony-bizony, ma három éves a blog, azóta nyüstöllek Titeket mindenféle receptekkel meg mesékkel, hol több, hol kevesebb sikerrel és sűrűségben, de azért töretlenül. Na de most nem a blog születéséről fogok mesélni nektek, hanem a mostani kis boldog napjainkról.

Történt, hogy végre-valahára Férj is szabadságot kapott, így péntek reggelre becsomagoltuk az életünk felét, és Jóanyám hathatós segítségével felkocsikáztunk Pestre, nyaralni egyet novemberben. Persze a bő egy hetes vakációban lesz azért nekem egy kicsi munka is, de nagyobbrészt csak tengünk-lengünk, városnézünk, barátkozunk, meg szívjuk magunkba Pest kissé füstös-poros, de mindenképpen egyedi és utánozhatatlan levegőjét.

Szóval pénteken délután megérkeztünk, némi kulcsvadászás után lecuccoltunk Zs. barátnénknál, aztán tegnap nekiindultunk egy cseppet a városnak, hogy végül kikössünk a Rózsák terén, ahol össze kellett fussunk a szüleimmel a megbeszélés szerint. (Igen, még mindig jellemzőbb ránk, hogy az otthonunktól sokszáz kilométerre, Pesten tudjuk összehozni a családi találkozókat...) Oka és célja pedig a találkozónak, hogy Édesapám a tegnap ünnepelte a születésnapját, így joggal tartott igényt némi fülhúzogatásra.

No aztán közösségileg nekiindultunk, és elballagtunk a Damjanich utcába, ahol is Éd’sapám felfedezett egy igen helyre kis vendéglőt. Becsücsültünk, rendeltünk, koccintottunk az egészségére és beszélgettünk egy jót, csak az volt a baj, hogy igen rövidre volt szabva az idő, így mire igazán belejöttünk volna a dumába, a szüleimnek indulniuk kellett tovább.

És itt kell nyitnom egy naaaagy zárójelet, mert bár mozgalmas napjaink történetéhez nem tartozna szervesen hozzá, de muszáj áradozzak egy kicsit a vacsoráról. (Végül is gasztroblogot írnék, vagy mi, szóval logikus, hogy ha kaja is kerül a képbe, leginkább azon keresztül szemléltetem a családi valóságot.)

Szóval mindenféle nagyon ínycsiklandó étek kapott helyet az étlapon, de volt egy, ami nagyon megfogta a fantáziám, nevezik pedig őt marhapörköltnek piros lábosban. Az étlap szerint Antal Imre, a legtöbbek számára talán a Szeszélyes évszakok című műsorból ismert, de annál jóval sokoldalúbb színész-humorista kedvenc vacsoráját tisztelhetjük az ételben, amit gyorsan ki is rendeltem nokedlivel (házi galuskával, na) és egy adag kovászos uborkával. És higgyétek el: nagyon-nagyon megérte. Egyrészt a hangulat miatt: a hely olyan igazi retró, régi rádiókkal, rendes szeparés asztalokkal, piros-pepita abrosszal, szóval úgy alapból időutazol vagy negyven évet, ahogy beléptél az ajtón; másrészt pedig az étel tálalása és főképp az íze miatt.

Szóval képzeld el, hogy ülsz egy kábé hatvanas évek-beli vendéglőben, ami öléggé hajazik akár a nagyszüleid ebédlőjére is hangulatban, kirendeled a piros lábosos marhapörköltet, és rövid várakozás után kiérkezik a vacsorád, egy helyre kis piros (bordó) láboskában, amit mintha a nagymamád szekrényéből vettek volna elő. Belekóstolsz, és innentől pedig tényleg úgy érzed magad, mintha nagymamánál lennél, mert a pörkölt és a nokedli pont olyan, mint amit otthon ettetek szombat-vasárnaponként, és még a kovászos uborka is ugyanaz, mint amit napokig érleltetek a napon, hogy aztán fél óra alatt elfogyjon a kánikulában. Szóval minden a helyén van, és még egy nagy pluszpont a helynek, hogy egyáltalán nem néztek ránk furán, amikor kenyeret is kértünk, hogy jól kimártogathassuk a maradék szaftot is. Úgyhogy ha (amikor) visszamegyünk, biztos megint piros lábosos vacsorát eszünk, legfeljebb annyit változtatok a rendelésen, hogy sör helyett egy nagyfröccsöt kérek mellé.

Persze mindenki végigkóstolta, és aztán húúúztunk meg háááztunk, hogy milyen finom. A végén pedig, mivel úgyis születésnapoztunk, rendeltünk még egy adagnyi túrósgombócot desszertnek, amit Jóapám kedvenc kombinációjában, egy nagy adag finom tejföllel nyakonöntve hoztak ki, és szintén igencsak nyami volt.*

Szóval így telt a tegnapi este, vacsora után még sétáltunk egy nagyot (és összefutottunk egy nagyon régen nem látott baráttal, mert az a logikus, hogy egy vásárhelyi, egy udvarhelyi és egy kolozsvári ember Budapesten találkozzon véletlenül) és igencsak jól éreztünk magunk. Ma pedig, ha már úgyis blogszületésnap van, gyorsan körbeszaglásztam Zs. konyhájában, és összekutyultam egy egyszerűsített csupacsoki tortát (egyszerűsített = nem volt benne Bailey's hab meg mazsola meg egyéb ilyen úri huncutságok, volt viszont frissenfőzött tejeskávé meg kókuszreszelék) amit jelenleg is nagy békességben és boldogságban fogyasztunk. 

Ezzel kívánok még egyszer, utólag boldog születésnapot Édesapámnak, előre is Édesanyámnak (és becsszó megsütöm még egyszer Nektek is ezt a tortát), utólag-előre minden barátunknak, ismerősünknek és üzlettársunknak, akik novemberben születtek, és persze a blognak is :)

*Nem, a Piroska vendéglő nem fizetett semmit a reklámért, tényleg annyira jók, hogy ingyen is dicsérem őket. De persze nem fogok megharagudni, ha következőben a ház vendége leszek bár egy kisfröccsre :)