A munkanélküliség nem a világvége

Legalábbis addig, amíg Jóanyádék jóvoltából ül a hűtődben egy camembert. Luxuskaja szerencsés csóróknak, búfelejtőként.

Anyám, én nem ilyen lovat akartam!

Pedig úgy volt, hogy ez az év jobb lesz, de egyelőre nem úgy tűnik. Nem csak azért, mert mindjárt január vége van és még mindig nem láttunk havat, meg nem is csak azért, mert a karácsonyfánk határozottan kezd kókadozni. Már megint másként néztek ki a terveink, mint az Övéi - vagy csak morbid humora van, nem tudom -, úgyhogy megint átváltunk gps-üzemmódra: újratervezés...

Morcogó

Mért van az, hogy amint kibiggyesztek valami kedveset, vagy szépet, vagy bármit az ajtónkra, napokon belül eltűnik a fele, vagy legalábbis megtépázzák, beszakítják, tönkreteszik a díszeket? Tavaly rendszeresen lopkodták az avas, hajlakkal lefújt pattogatott kukoricát a koszorúnkról, s miután rájöttek, hogy ehetetlen, elhajították a maradékot a folyosón. De téptek már le csipkebogyót, letépkedték idén az őszváró papírleveleimet, és most széttépték, meg lelopták a hópelyheim felét.
Próbálom megérteni, hogy hogy lehet ilyet csinálni? Kit zavar az, hogy mi lelkesen igyekszünk kicsit szebbé, otthonosabbá varázsolni ezt a kopott blokkot, ahol százhatvan lakásban majdnem négyszáz ember lakik úgy, hogy nem is akar tudomást venni a másikról? Mért válik zavaróvá, ha valaki megpróbálja kicsit megszépíteni a kopár folyosót?
Tudom, megtanulhattam volna már, meg jobban járnék, ha csak a lakás belsejét csinosítgatnám, meg mért teszek ki bármit, ha nem tudom elviselni, hogy eltűnik... De mindezek ellenére most sem értem a dolgot. És pláne nem akarom elfogadni.