A munkanélküliség nem a világvége

Legalábbis addig, amíg Jóanyádék jóvoltából ül a hűtődben egy camembert. Luxuskaja szerencsés csóróknak, búfelejtőként.

Azon gondolkoztam az elmúlt napokban, hogy végül is nem olyan furcsa állapot a munkakeresés. Ha jobban belegondolok, hosszú-hosszú évek óta ezt csinálom.
Volt ugye valamikor diákmunkám, sokfajta, összefoglalva olyan mikor igen, mikor nem jellegű. Aztán nekifogtam közösségi tevékenykedni, kaptam mindenféle megtisztelő címeket, voltam elnök, meg ifjúsági felelős, meg menedzser, meg minden hasonló finomság, ami ugyan praktice nem hozott semmit a konyhára, de néha azért lepottyantott egy plusz könyvet vagy nagyobb fogadást. (Nem, nem aligújságíró koromban kezdtem ismerkedni a potyavacsorákkal. És igen, az évek múltával egyre kisebbek a kitett adagok, és egyre ritkábban hoznak utánpótlást, még a politikai jellegű összejöveteleken is.)
Aztán a menedzserkedés miatt megkeresett egy régi barát, hogy segítsek neki céget nyitni, én meg úgy gondoltam, hogy ebbe megéri beleszállni. Ott dolgoztam majdnem egy évet. Bebuktunk, nem kell itt elemezni, hogy milyen okokból, mindenesetre mi megtettük, amit lehetett. (Nyeltünk is érte eleget, írnám, ha nem rímelne olyan kétségbeesetten.)
Aztán utána egy jó fél évig munkanélküliként tengettem magam, mert fene a fejembe, voltak elvárásaim azzal szemben, hogy hol keresem meg a mindennapit. És akkor szembesétált velem egy hirdetés, miszerint ha laza vagyok, de nem a leadási határidőkkel, érdekel valami más is saját magamon kívül, szeretek írni, de nem túl sokat, és azt hiszem, hogy van fantáziám, de nem vagyok róla meggyőződve, na, akkor az ő emberük vagyok. Sakkor felcuccoltam magam, esküvő után két nappal, és elmentem Tusványosra munkahelyet foglalni. Összejött.
Na, ez szűnik meg most (olyan kis alattomos módon, hogy még dolgozunk, pedig nem - vagy már nem dolgozunk, pedig igen, a fene se tudja). Úgyhogy végül is, ha alaposan utánaszámítok, akkor még mindig többet voltam munkanélküli, mint dolgozó, tehát jól ismertként köszönthetem ezt az állapotot.
A francokat, amúgy.
Na de igazából nem az a lényeg, hogy nekem hogy sír a szám, hanem az, hogy ily nagy trauma enyhítéseképpen valami olyan vacsit találtam ki, ami szerintem még egy öngyilkos-jelöltet is visszarángatna az életbe - legalább, amíg megeszi. Pedig nem olyan túlkülönleges, csak sikerült jól eltalálni.
Meg persze szerencsém is volt, megint, mert a karácsonyiajándék camembert mellett még egy hatalmas adag szalmakrumplit is kaptunk, ugyanis a kivételesen vásárolt családi ebédhez kicsit sok lett a pityóka. Úgyhogy a pucolás-vágás-sütés hármasból csak a sütés maradt meg feladatként, így pedig lelkesebben vetettem magam a többi munkába.

Rántott camembert kétféle panírban, friss narancsszósszal, szalmakrumplival

Köll hozzá: egy 250 g-s (kerek) camembert, liszt, tojás, kb 40 g zabpehely, kb 40 g enyhén édes háztartási keksz, 3-4 narancs, 4 ek méz, 1/2 ek vaj, 4-5 közepes szem krumpli (vagy 200 g szalmakrumpli a Kófland grilljéből)

Kezdésként a camembertet becsaptam a mélyhűtőbe, hogy olvadásmentesen tudjam majd panírozni.
Aztán olajat forrósítottam, és a meglehetős mértékben lottyadt bóti szalmakrumplit elkezdtem újrasütni, hogy finom, friss, ropogós szalmapityóka legyen belőle.
Amíg az sült, addig megpucoltattam Férjjel négy narancsot (igazából hatot, csak abból kettő annyira száraz volt, hogy nem tudtam felhasználni), és egészen apróra vágtam őket. Egy kis serpenyőben felolvasztottam egy csapott kanálnyi vajat, majd erre kanalaztam a mézet, és amikor forrt, beleeresztettem a narancsaprólékot. Fakanállal kevergettem, amíg nem lett mámorító illata és nem látszott rajta, hogy kellőképpen karamelizálódott. Akkor félretettem, és erőszakkal visszafogtam magam, hogy ne zabáljam fel vacsora előtt.
Aztán a zabpelyhet morzsásra aprítottam. Felvertem a tojást, tányérra tettem a lisztet, és kivettem a camembertet a fagyasztóból. Négybe vágtam, az első két negyedet lisztbe forgattam és utána duplán paníroztam, aztán rájöttem, hogy a nagy gonddal aprított zabpehely ennyire volt elég. Akkor kerültek elő a kekszek - azokat Férj előtördelte, én utánaprítottam és boldogan paníroztam tovább. (Amúgy igazából a zabpehely sem volt tervben, csak kiderült, hogy nincs itthon prézlim...)
Szóval a kétféle cuccal panírozott sajtokat kisujjnyi forró olajban pár perc alatt megsütöttem. Előszedettem a Keresztanyáméktól karácsonyra kapott gyönyörű tányérokat, és szépen megpakoltam mindenféle jóval. Bort bontottunk mellé (Gere féle villányi Portugieser, hogy irigykedjetek), és húúztunk meg háááztunk, hogy milyen finom. Szóval úgy csináltunk, mint akiknek semmi baja sincs.
Az igaz, hogy abban a percben nem is volt.

Elkészítési idő: nekem egy háromnegyed órába telt, úgyhogy krumplihámozással olyan legeslegfeljebb egy bő óra lehet.