2014. január 26., vasárnap

Opera, hó, rubintéa

A tökéletes téli vasárnap: délelőtt kellemes, izgalmas és érdekfeszítő operaelőadás, aztán andalgás a Sétatéren, miközben szépen hull a hó, végül egy finom, forró és különleges tea. Ilyen volt.



Az úgy történt, hogy kedvezménnyel lehetett jegyet venni a Zoperába. Tudom, tudom, nagyon sóher hozzáállás, hogy csak kedvezménnyel megyünk operába, de végignéztem a jegyárakat és... hát nagyjából két hétig élünk abból a pénzből, amibe két felnőttjegy kerül. Most viszont családi hét volt, és kiderült, hogy akkor is jogosultak vagyunk a hármas családi jegyre, ha nem tartozunk mindhárman ugyanabba a családba. Úgyhogy az opera hivatalossá tette a rokoni kapcsolatokat Ernő és köztünk :P
Délelőtt 11-től kezdődött az előadás, a Báthory Erzsébet című musical-opera, a Szabad Tér Színpad és a Kolozsvári Opera közös produkciója. Nem szeretnék most nagykritikát írni, úgyhogy elégedjetek meg annyival, hogy a darab jó, sőt; a dallamvilágot nagyon szerettem, az énekhangok meglepően jók voltak, a színpadi játék hiteles, a díszlet sokatmondóan minimalista és a rendezés sem hagyott kívánnivalót maga után. Összességében olyan darab, amit egyszer megéri megnézni, és másodjára sem bánnám, ha láthatnám.
Kivéve persze azt a zuriembert, aki mindkét felvonás elején elmondta, hogy mit fogunk látni. Nem magával a koncepcióval volt bajom - azért volt családi kedvezmény, ugye, hogy jó sok gyereket tudjanak bevonzani, nekik pedig nem árt egy kis segítség operamagyarázat formában -, viszont egy magyar nyelvű, musical jellegű operát nem hiszem, hogy el kellene magyarázni. (Az elején mondott infókat magáról Báthory Erzsébetről is, de azok egy része pontatlan volt eleve, a másik részét pedig ő keverte össze gyenge lámpalázában.) És még azzal sem lett volna akkora baj, hogy nagy vonalakban elmondja, hogy mire számíthatunk, ha nem mesél el gyakorlatilag minden érdekesebb jelenetet, méghozzá úgy, hogy előtte azt mondja: "Ezt nem mondom el, majd meglátják". Ha csak a történet érdekelt volna, a második felvonás előtti szöveg után mehettünk volna haza. De aranyos volt, mert miután lelőtt minden poént, azért még jó szórakozást kívánt ;)
Persze ez magának a darabnak az értékéből mit sem von le, és még mindig azt mondom, hogy megéri megnézni :)
Aztán vége lett, kiballagtunk az Operából és vigyorogtunk, mert hullt a hó. Aztán mivel mindenki a darab hatása alatt állt még a maga módján, hosszas téblábolás után szétváltunk, és ki-ki elindult a dolgára.
Ekkor volt jó, hogy nekünk nem volt dolgunk.


Besétáltunk hát a Sétatérre, fotóztunk havazást meg téli tájat meg a kedvenc platánunk lombjait, és sikerült lencsevégre kapni Sigismund Toduță-t is, egy kedves kis hóemberrel a vállán. Férj célba dobott hógolyókkal a szemetesekbe, és elgyönyörködtünk a fákra aggatott színes szélforgókban. Aztán mikor kellemesen átfagytunk, eszünkbe jutott, hogy itt van közel a legkedvencebb teázónk, úgyhogy beültünk egy teára.


Most kivételesen nem az örök favorit teát rendeltük (az Oriental Tchai, aki volt már ott velünk, az tudja, miért), hanem egy scotch-al megbolondított feketét. Aztán belemerültünk abba a békébe, amit ez a kicsi hely ad.


Képzeljétek el, hogy van egy távoli rokonotok, egy idősebbecske, kedves, filigrán vénkisasszony, olyan századfordulós stílusú. Ha beléptek hozzá, a lakása bár túlzsúfolt egy kicsit, de a régi idők békéjét és meghittségét hordozza magán. Gyönyörű, régi bútorok, szecessziós képek és gobelinek a falon, kicsit kopott, meleg színű szőnyeg a padlón, ami miatt nem tudod, nem illene-e levenned a cipődet is az előszobában. Leültök, kicsit pironkodva, mert hát még a nadrágotok is havas, meg úgy amúgy is: ebben a miliőben furcsa a lányokon a nadrág. Megkérdi, milyen teát kértek, aztán megfordul, sürög-forog, és kihozza a világ legfinomabb teáit, egy-egy kekszet, süvegcukrot vagy barna kockacukrot pakol mellé, ha kéritek, kitölti, aztán sürög tovább, ti pedig ott maradtok a halk háttérzenével, a barátságos szobában, és szinte suttogva beszélgettek, várva, hogy visszajöjjön, felvegye a kötését és leülve a szemben lévő fotelre rátok mosolyogjon.




Ilyen ez a hely. Igaz, hogy nem mosolygós néni, hanem mosolygós fiatal lány fogad, de tényleg pont olyan az egész, mintha látogatóba mennél valakihez. Anyagiasabb szempontból is megéri: különleges teákat tartanak és nagy adagokat számolnak egy főre, az áruk viszont meglepően alacsony. Ez a Q-o-q, vagyis a Qui on Quint teázó, amit nem lehet megtalálni magadtól, ahova el kell vigyenek ahhoz, hogy felfedezhesd (mi annak idején úgy jutottunk be, hogy egy akkori jó barátunk pont ott lakott, a teázó ajtajával szembeni lakásban) - mintha bemutatnának a lakásban lakó néninek. Majd szóljatok - következőben szívesen elviszünk :)




2 megjegyzés:

  1. Mekkora hóóóóóóó van nálatooook!!! :D Na, de én is láttam egy kis hósipkát a Lánchíd oroszlánjainak – fején (kép is lesz róla meg poszt a blogon, de szerintem már csak vasárnap...). Nb: mi jut eszetekbe erről, hogy „hósipka a hátsófelén... - Ilyen szót, hogy hátsófele nem vesz fel a posta!”
    Azt mért nem írtad meg, hogy honnan a Q-o-q neve? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azétt, mert azt egyelőre tartogatom, hogy legyen érdekesség akkor is, ha személyesen kalauzolunk el embereket oda :) És egy hasfájlaló röhögés jutott eszembe az idézetről :P
      Ne aggódj, most már nálunk sincs ilyen hó - ma kicsit sütött a napocska, s kécc, elolvadt a fele. De nem tűnt el csak úgy, neeem - este, a jó hidegben megfagyott, úgyhogy most van egy kolozsvárnyi korcsolyapályánk.

      Törlés