2020. december 12., szombat

Hosszútáv


Volt valami ebben az évben, amiről mindeddig nem akartam beszélni, de ami piszkált, feszegetett, rengeteg örömet és rengeteg fejfájást okozott, jó volt és rossz volt és fárasztó volt és felemelő volt, egy újabb lépés a nagybetűsben, egy újabb kipipált rubrika... Egyszóval: házat vettünk.
Egy csendes, csinos, csodálatos kicsi házikót, kicsi udvarral, kicsi nappalival, kicsi mindennel, ami kell az élethez. Borostyánnal a fal mellett. Rengetegsok csigával eső után. Körtefával, aminek egyik fele száraz, de a másik fele kettő helyett is terem. Madarakkal, akik belakják a körtefát, felcsipegetik a kőre tévedt kukacokat és koncertet csapnak minden nyári este.
Nem akarok most nagy ömlengésbe csapni, bár az az igazság, hogy mindennap hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a házat megtaláltuk, hogy belefért a kereteinkbe, hogy sok-sok apró-cseprő intéznivalója mellett is alakult, otthonunkká vált, vagy válik szépen lassan. Ma épp egy hete, hogy végre itt is lakunk, mostanra a dobozok nagy része kipakolódott, minden kezd helyet és teret találni, s már én sem érzem minden percben, hogy mindjárt felébredek. Illetve: felébredek, s még mindig itt vagyok, s ha kinézek az ablakon, a saját házunk udvarát látom. 

2020. június 27., szombat

Szezonvég

Kicsit rapszodikus a viszonyom a szezonális élelmiszerekkel, gondolok itt főleg a zöldségekre és gyümölcsökre. Ennek a rapszodikusságnak egyszerű oka van: bár próbálkozom vele, még mindig nem alakult teljesen rutinná a piac/zöldséges látogatása, és nagyüzletben járva el-elcsábulok a nem feltétlen szezonális, de izgalmas zöldek láttán. Most viszont megembereltem magam, és sikerült nem lemaradnom az eperszezonról – ettük magára, ettük fagyival, készült belőle gyors hideg krémleves, no és készült belőle ez a mai csoda. Friss, könnyű, kicsit mediterrán, egyszerű és mégis különleges – szeressétek ti is ;)


2020. június 17., szerda

Együnk egy jó leveskét

A karanténia itthonmaradós heteiben végre ismét értelmet nyert az ebédidő fogalma, így aránylag sokszor sikerült kétfogásos menüvel terhelni magunkat az egész napos ülésben. Mostanában (értsd az elmúlt egy-két évben) amúgy is egyre gyakrabban hiányoltuk a leveseket (éd'sanyám meg is jegyezte, hogy korán kezdjük a „levesesedést”), s mivel most még időm is akadt néha, tesztelgettem egy pár új levesreceptet is. Most pont nem egy ilyen következik, a póréhagyma-krémleves ugyanis már klasszikus nálam, csak valahogy eddig még nem sikerült lefotózni. Ez a mostani a legegyszerűbb-leggyorsabb változat, a fancy verziókat (pl. a valamelyik karácsonyra készült, négyhagymás-sajtos francia hagymalevest) esetleg rendelkezésetekre bocsátom később, ha cukik lesztek :P

Póréhagyma-krémleves egyszerűen

Hozzávalók: 2-3 szép szál póréhagyma, 250 ml főzőtejszín, 100+50 g vaj, kevés kukoricakeményítő, , (frissen őrölt színes)bors, víz

A hagymákat megpucolom, kevés folyó víz alatt átmosom (a nagyüzleti pórék egyre gyakrabban földesek-homokosak mélyen a levelek között is, ami nem baj, csak macerásabb a kimosása), majd fél-kisujjnyi karikákra szelem őket. Az, hogy a póré zöldjéből mennyit vágtok fel, nagyjából ízlés kérdése, én a nagyon erős zöld szárvégeket már le szoktam csapni, mondjuk ezek gyakran hibásak is. A zöld(ebb) karikákból két-három maréknyit félreteszek, ez lesz majd a levesbetét. Egy lábosban megolvasztok 100 g vajat, erre dobom a hagymakarikákat, gyorsan átforgatom, hogy nagyjából mindenütt bevonja őket a vaj, majd folyamatos kevergetéssel egy-két percig magában melegítem; végül nagyjából kétszeres magasságig felöntöm forró vízzel, és sózom, borsozom. Félig lefedve főni hagyom, nagyjából 20 perc alatt készen szokott lenni. Ha a hagyma megfőtt, leveszem a tűzről, és  turmixgépbe töltve alaposan megdolgozom - én általában előbb betöltöm a gépbe a főzőtejszínt, hogy egy kicsit védje a pengéket a hirtelen forróságtól. Ilyenkor jöhet egy kóstolás, ha sótlan, sózás, ha túl sűrű, még egy kis tejszín, aztán az egész visszazuttyan a lábosba egy végső felrottyantásra. Közben egy serpenyőben vajat olvasztok, a félretett hagymakarikákat megszórom egy kevés kukoricakeményítővel (csakis szitán keresztül, mert másképp hajlamos a csomósodásra) és gyengén átforgatom, majd a felolvadt vajon megpirítgatom. Kész is - higgyétek el, a leírás sokkal bonyolultabb volt, mint az elkészítés :)



Elkészítési idő: 40-45 perc

2020. április 18., szombat

Együttlét – ízekben (rendhagyó mesebejegyzés családdal, recepttel)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, az én konyhai és mindennapi repertoáromban vannak bizonyos mozzanatok, amik csak úgy történhetnek és sehogyse másképp. Van, amelyikről tudom, hogy kitől lestem el, és van, amelyiknél fogalmam sincs, felmenőim melyik főzéséből szivárogtak át az én kezembe – de ott vannak megváltoztathatatlanul a maguk egyszerűségében, nem lehet és nem kell megkerülni őket, mert aforizmák, tények, melyeken sohasem gondolkozunk.

Nekem például van egy jellegzetes mozdulatom: mikor készülök nekifogni valaminek, összedörzsölöm és kétszer összeütöm a tenyerem (de ugyanezt csinálom például akkor is, ha kenyeret sütök vagy bármi liszttel járok, s le kell porolnom a kezeimet, hogy a konyhánál maradjunk). Már egy jó ideje szokásom volt ez, mire tudatosodott bennem, hogy mit is csinálok, s akkor rögtön helyére is pattant: édesanyám csinálja mindig ezt, mielőtt nekifogna valami örömet okozó tevékenységnek (én legalábbis úgy emlékszem, a muszáj-munkák előtt nem volt ilyen lelkesítő mozdulata, de lehet, hogy ez már csak az emlékeim játéka). Nővérem ugyanolyan gyors léptekkel menetel egyik szobából a másikba, mint édesanyám, anno egy lakásban élvén sokszor összetévesztettem, melyikük is közeledik a gyerekszoba felé, ami csak azért volt baj, mert így néha fölöslegesen is eldugtam a leckeírás helyett olvasott könyvet, pedig a nővérem rá se bagózott volna. És persze sok ilyet tudnék felsorolni, nézéseket, szemöldökráncolást, hangokat – legutóbb, egy most nagyon távolinak tűnő kiscsaládi vacsorapartin régi képeket nézegettünk, és az egyiknél majdnem felkiáltottam: édesapám egyetemi fotójáról egy az egyben én néztem vissza. Sokat mesélhetnék még tehát a mindenféle apró részletekről, amikben egyre gyakrabban fedezem fel szüleimet, nagyszüleimet s Férjben is az övéit – most mégis egy másik szegmensől mesélek inkább, méghozzá az ízekről, amik egymáshoz (haza) repítenek.

Annak idején három lányként és a tojásfestés elhivatott, bár akkor még csak kezdő szerelmeseként igencsak sok hímes tojással készültünk minden húsvétra. És bár bőven vittek is belőle a locsolók, mindig maradt egy jópár tojáska, amit aztán nagy szomorúságunkra el kellett fogyasztani. Amikor sok volt, ettük simán vacsorára is, de egyvalaminek mindenképpen készülnie kellett belőle, mégpedig egy jó szaftos rakottkrumplinak. De természetesen annak is megvoltak a maga szabályai.

Elsősorban a rakottkrumplihoz való krumplit csakis héjában lehet megfőzni. Én amúgy nagyon nem szeretem a főtt krumplit pucolni, ahol nem muszáj az íze miatt, ott inkább nyersen pucolva főzöm meg a krumplikat, de a rakottkrumpli, na az pont nem ilyen. Szóval a krumplikat bő, sós vízben megfőzöm, majd ügyesen – csakis a fedővel – leeresztem róluk a vizet. Itt jön a második, kitudjahonnan örökölt mozzanat: a főtt krumplit nálunk villára felszúrva a fedőre kell pucolni, óvatos mozdulattal megkezdeni a héjat egy kis légbuboréknál és nézni, ahogy selymesen lehántódik a főtt krumpliról, és reménykedni, hogy nem főtt szét annyira, hogy kettétörve lepottyanjon a villa két oldalán. Ha kész, a krumplik mennek a lapítóra, a héj pedig borulhat a kukába a fedőről.
A húsvéti rakott krumpli másik fontos mozzanata a tojások feltörése. A hímes tojásokat ugyanis nem lehet akárhogyan feltörni, azt mindig és minden esetben koccantani kell, azaz egymáshoz ütve eljátszani vele, hogy kinek erősebb a tojáskája. Simán asztalon feltörve a húsvéti főtt tojás nem az igazi. Harmadszor a (bármilyen, nem csak húsvéti) rakottkrumpli tetejére prézli dukál, ami a sütőben roppanósra pirul, aztán lehet ügyeskedni rajta, hogy a repetánál egy kicsit több pirult krumpli jusson az ember tányérjára, nem mintha a közepe rosszabb volna, de a pirultból kevesebb van, tehát különleges.
Eddig tartanak az emlékeim a hazai rakottkrumpliról. Biztos vagyok benne, hogy sokszor végignéztem, akár végig is segédkeztem a készülését, de a többi részlet nem maradt meg – és meg is szenvedtem ezt sokáig: hiába készült minden jóval rakottkrumplim, valahogy soha nem lett olyan íze, mint az otthoninak, amit édesanyám, s talán előtte nagyanyám, dédanyám is elkészített. De most még egyszer nekiveselkedtem, előkapartam minden ízemlékemet, és nekiláttam, hogy elkészítsem A Rakottkrumplit.

Kellett hozzá 5 szép krumplicska, 6 hímes tojás, pár szeletnyi kolbász, 2 nagy evőkanál zsír, 3 nagy evőkanál tejföl, vagy 100 grammnyi prézli, bár azt nem mértem meg, no meg persze egy kevés só. Amíg a megfőtt és – szigorúan a hagyományos módon megpucolt, majd felszeletelt – krumplik egy kicsit hűltek, Férjjel elkoccantottuk a tojásokat, majd megpucoltam és tojásvágóval felkarikáztam őket. A zsírt egy kis lábosban megolvasztottam, habverővel belekevertem a tejfölt, majd amikor már jó folyós lett, gyengén megsóztam; a kolbászt felaprítottam (mivel kevés volt, nem karikában tettem a rakottasba, hanem apróra kockázva, hogy többnek tűnjön). A zsíros tejföllel vékonyan kikentem egy jénai tál alját, megraktam krumplival, azt körbecsepegtettem tejföllel és szitán át halványan megszórtam prézlivel; következett a tojás-réteg és pár kocka kolbász, majd egy emberesebb adag tejföl, utána megint krumpli, prézli és így tovább – a végén krumplival zártam, rálocsoltam a maradék tejfölet és vastagon megszórtam prézlivel. Ment a sütőbe, nagyjából fél óra-negyven perc alatt szépen megkérgesedett és megbarnult a teteje, és az alja is kellőképpen megpirult.

Nem tudom, az otthoni rakottkrumpli így készült-e, nem kérdeztem meg előtte édesanyámat: az íz-emlékeimre akartam támaszkodni, meg arra a megfoghatatlan örökségre, ami valahol minden főzésembe belefolyik. Azt tudom, hogy ennek a rakottkrumplinak pont ugyanolyan íze volt, mint annak a réginek, és azt tudom, hogy ennek nagyon-nagyon örültem: bár személyesen még egy darabig nem találkozhatunk, de így mégis olyan volt egy kicsit, mintha most édesanyám főzött volna ránk.


(a képek sebtiben készültek telefonnal, ezért bocsánatot kérek a minőségükért :) )





2020. április 5., vasárnap

Lekenyerezlek benneteket

Ha valamiből hiány van mostanában, azt hiszem, az az élesztő. Gyakorlatilag csak olyan posztokat látok körbe-karikába az interneton, ahol élesztőhiányról panaszkodnak a lelkes házikukták. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy akik felvásárolták mindenki elől az élesztőt, azok hol vannak?... (Jó, tudom, kenyeret sütnek otthon, és a lincseléstől tartva nem posztolják ki sehova.)
Mint az a Karanténkantinban is említettem, mindenféle rossz csillagzatok együttállása miatt úgy futottunk bele a kényszerű itthonlétbe, hogy egy csomagocska élesztő árválkodott csak a polcunkon [azóta kiderült, hogy bujkál még ott kettő, de arról majd később beszélek, mert azokkal az öregtészta-projekt indul majd hamarosan]. És mivel azért kenyér néha-néha mégis kell, hát utánakutakodtam, hogy mit tehetek az ügy érdekében. Hát, ezt.



2020. április 4., szombat

Induljon a gasztrodekameron

Kövezzetek meg, de muszáj konstatálnom, hogy – szomorú, nem szomorú – egy világjárvány kellett ahhoz, hogy végre vissza tudjak érkezni a bloghoz. Merthogy a főzéssel nem hagytam fel, ó nem, jobbnál jobb és szebbnél szebb kajákat csináltam az elmúlt fél évben is, csak éppen... tovább nem jutottam. No de most, bár az „időm mint a tenger” kifejezést még mindig erősnek érzem, valamicskével csak jobban állok – immár lassan két hete megy a #karanténkantin a fészbukon, és közben eljött az ideje annak is, hogy egy-egy hosszabb receptet ide is felpakoljak.

Az alapelv az az, hogy a rövid, nagyonmaximum 1 óra alatt elkészíthető kaják (jelenleg) csak a fb-oldalra kerülnek fel, míg az egy órányi időt akár egy perccel is meghaladók már ide, a blogra, és majd innen osztom át őket. Ebből talán értelemszerűen következik, hogy a Kantint hétközben frissítem (kisebb-nagyobb rendszerességgel), így a blogos receptekre hétvégén fog sor kerülni. Szeressétek, olvassátok, főzzétek meg, faljátok fel boldogságban, otthon. 

Ez a kaja amúgy még a múlt-előtti hétvégén készült, a kéksajt féligszülinapi ajándékként érkezett éd'sanyáméktól, a medvehagymát meg a kamrafeltöltéskor rendeltem (és akkor medvehagymát is kaptam, a mostani rendelésnél kicsit megkeverték a zöldeket...). Remélem, nálatok is van minden hozzávaló – ha igen, uccu neki :D




2020. március 22., vasárnap

BRÉKING NYÚZ!

Üdvök s puszik mindenkinek, aki (még) erre jár!


Megjött a tavasz, megjött a vírus és jött vele az ~önkéntes karantén is. Ez persze nem egy örömteli esemény, de a Kérek még blog hajdani lelkes olvasótáborának talán öröm lehet az ürömben, hogy időm megszaporodtával, no meg az itthoni munkának köszönhető gyakori főzőcskézéssel ismét vissza tudok térni a receptmegosztások hímes-ízes mezejére, immár a facebookra is felköltöztetve a blogot.

Hogy miért léptem ekkorát előre, s tettem fészbuk-kompatibilissé a blogocskámat? Nos, az új idők új megoldásokat szülnek, így én is ötleteltem egy sort, és kitaláltam egy új formátumot, ami talán nektek is hasznotokra, nekem is kedvemre válik. Ez lesz a most induló – és a könnyebbség kedvéért alapvetően a fb-oldalon debütáló – #karanténkantin, ahol olyan kajákat fogok megosztogatni, amik egyszerű, jó eséllyel otthon is kéznél lévő alapanyagokat igényelnek és nagyjából fél óra alatt elkészíthetőek. Fontos infó, hogy a Karanténkantin bejegyzéseit alapvetően csak a facebook-oldalon lehet majd követni, a gyorsaság és egyszerűség jegyében ugyanis sima posztként, egy-két egyszerű telefonos képpel oda fogom feltöltögetni a gyors kajákat – itt a blogon majd, ha minden jól megy, a hosszabb, alapanyag- és időigényesebb recepteket fogom a megszokott dumával együtt megosztogatni.


Maradjatok otthon, kövessetek be fácsén, főzzetek és egyetek jókat, és vigyázzatok magatokra!

Puszik,
a Konyhatündér