Rutintalanság

Nesze nekem jövő hét, de hát kellett nekem ígérgetni, ugye. Persze ilyen az, amikor nincs rutin.

Miután március elején újra hazakerültem, hirtelen úgy bepörgött az élet, hogy csak kapkodtam a fejemet. Rendezvények, fellépések, közben munka és még egy kis munka, kézműves megrendelések, és néhanapján egy-két ünneplés, szülinap, húsvét, ilyenek. Az lett, hogy észre sem vettem, és megint két hónapra előre betelt minden hétvégém is. Jó volt ez, persze, de hát közben azért tudom, hogy igencsak vigyázni kéne a stresszel, túlhajtással, és végül is felépülőben voltam-vagyok, szóval a mindennapi betevőt is eszerint kellett válogatni. Meg tervezni. Meg megfőzni...

Szusszanat

 (Április elején, de legkésőbb a közepén mintha mindenki megkattant volna, s úgy nekilódult, mintha május-június végéig be tudná pótolni az elmúlt két év kieséseit. Az eredmény: mindenki ideges, mindenki fut, egy csomó minden összetorlódik és emiatt rosszabbul készül el, meg úgy egyáltalán: igazából mindenki, legalábbis akivel én beszéltem, rosszul érzi magát a gyakorlatilag fölösleges hajtástól, de attól hajtjuk, megyünk előre, mintha nem lenne holnap. És őszintén nem értem, hogy miért. Persze jó a kérdés, hogy mért nem hagyom a fenébe az egészet... s talán egyszer majd értelmesen meg is tudom válaszolni. Bár az is lehet, hogy sohasem. Na mindegy, hagyjuk mára a munkát, evezzünk izgalmasabb vizekre!)

Történt volt, hogy életem bearanyozója meglepett egy vákuumozógéppel s egy szuvidálórúddal a karácsony-szülinap tengelyen, amire már régóta vágyott a kicsiszivem. El is kezdtem velük játszadozni szépen, egy darabig csak utánaolvasva készülgettem a feladatra, aztán üzembe is helyeztem az új kis cuccaimat.

Odatettük a csontot

... Főni. Maradékfelhasználás felsőfokon.