Ki lopta el 2017-et??

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon megdöbbentem rajta, hogy már november van. Mit hogy november van, szinte november közepe! Komolyan, hova tűnt el ez az év?

Az utolsó vacsora

Bár lehetne ilyen analógiákat találni a jelenlegi elfoglaltságaim között, de nem a Jézus-féle utolsó vacsorára gondolok, hanem a mi évzáró vacsoránkra a nyár beköszönte előtt. Mert ugye nyárára még inkább elhagynak bennünket a barátaink :P

Utak között

Az elmúlt hetek-hónapok, mint azt már többször említettem, eléggé pörgősen teltek, és ha jól utánaszámolok, szinte többet voltam külföldön, mint az országban, és biztosan többet más városban, mint Kolozsváron. Ez persze azt is jelentette, hogy Férj jóval többet kényszerült mirelit-kaját enni, mint rendeset. Azért nem kell megijedni: a mirelit-pizzát is én készítettem :) (És nem, a képen szereplő étel NEM mirelit-pizza.)

Valami régi, valami új, valami... zöld :)

Miután lassan, de biztosan közeledem a kétszázadik bejegyzéshez, előfordul, hogy vissza kell keresnem az eddig feltett receptek között. Főleg olyankor, ha tudom, hogy a receptet már készítettem, sőt, nem is egyszer. Ilyenkor szoktam jól meglepődni, ha a keresett recept - nincs fenn a blogon. 

Könnyű és finom, de nem joghurt :)

Férj azt mondta a reggel, hogy most lenne érdemes kivenni egy hét szabadságot, és elmenni valami hosszabb túrára, mert olyan hívogatóan szépen süt a napocska. Igaza volt :)

lettem én - meglepetés

Tegnaphoz huszonnégy éve kegyetlenül bőgtem, és valamikor akkoriban kóstoltam életem addigi legjobb kajáját. Most meg én  készítettem teljes és gazdag menüsort, 

Azannya,

ez parasztlazannya.
Tudom, hogy ez most nagyon fájdalmas volt, és ha valaha is esélyem lenne bekerülni a magyar sztendaposok közé, ezért a sz*r szóviccért rögtön kihajítanának. Úgyhogy nagy elnézéseket kérek...
Az igazság az, hogy egy pár napja itt lakik Ernő, és ez valahogy nem kedvez az agysejtjeinknek. Nem csak azért, mert minden este sörözünk egy keveset, hanem mert... mert Ernő Ernő.
Na de ezt nem panaszkodásból írom - sőőt, hiszen sikerült elérnünk, hogy E. inkább feldühödjön ránk, és ne rázzon le egy "ez aranyos"-sal - , csak úgy, helyzetjelentésként.
Múlt este óccsó parasztlazannyát ettünk, ezt már akkor is említettem :) Most meg elmondom, mi is az.

Mert az indiaiak tudnak valamit

Hosszú nap, munka, meg előadás, meg Férjnek is munka, meg tél van és köd és még a hó sem hullt le, hogy legalább az tegye egy kicsit vidámabbá a napokat. Meg persze már öt órakor sötét van, és az ember lánya csak akkor tud felengedni egy picit, ha otthon ülhet, kivételesen nem a gép előtt, és karácsonyi dekorációt gyárthat mindenféle kidobásra ítélt anyagból. De erre sajnos nem jut mindennap idő.
És attól, mert én morci vagyok, hogy már megint sötét van és köd és izé, attól Férjnek még kellene valami vacsora, ha hazaér, és már napok óta melegszendvicsen élünk, úgyhogy az sem lesz jó.
Körülnéztem a konyhában, meg a hűtőben, aztán nagy sóhajtva leültem, hogy akkor most mit is csináljak. Aztán eszembe jutott, hogy mennyire jól találna a salátamaradékhoz egy samosatészta, meg hogy úgy amúgy is, milyen rég ettünk samosát. És hogy az pont milyen jó lesz ma estére.

Mire jó, ha az ember átköltözteti a blogját?

Hát például arra, hogy belenézegessen a régi receptekbe - amikről annak idején azt mondta, hogy ez állandó vendég lesz az asztalon, de aztán talált másat, és soha nem készítette újra egyiket sem - és találjon olyan gyöngyszemeket, amik csodásan fel tudnak dobni egy-egy kómás napot.
Na jó, az igazság az, hogy nem én találtam meg kedvenc rántott kockasajtos ötletünket, hanem Férj, és már egy pár napja rágta a fülemet, hogy ez milyennagyonjó lenne, ha elkészülne újra. Úgyhogy szépen fogtam magam, leriszáltam a Kerfúrba és vásároltam két doboz sajátmárkás kockasajtot, egy sonkásat meg egy simát. Aztán hazajöttem, és abban a boldog tudatban kezdtem el kádat sikálni, hogy most már mindenem megvan egy finom vacsorához.
Ezt a receptet egyszer már mutogattam Nektek, most csak a köret változott (saláta, paradicsomból meg uborkából, murokból meg kukoricából, meg még egy kis borsóból, nyakonöntve balzsamecettel), na meg az, hogy nem sütöttem túl a sajtocskákat.
Szeressétek, me' finom és eccerű :)

Kedvencünk, a spenót

... no meg a halacska. A múltkori adagból maradt még egy kicsi hal és már régóta vágytam egy kis zöldre - így lett.