Tartozások

Akik régebb óta vagytok itt, tudjátok, hogy elég sokáig – majdnem három évig – el voltam tűnve a blog mögül. Akik régebb óta vagytok itt, persze azt is tudhatjátok, hogy ez egyáltalán nem jelentette, nem is jelenthette azt, hogy közben azért nem ettünk jókat. A Google Photos-fiókom telistele van ételfotókkal, amikkel végre igazán ideje volna kezdeni valamit, mert ennél több tárhelyet vásárolni magánszemélyként már szégyen. Úgyhogy ha megtalálom a fotókhoz tartozó recepteket, igyekszem majd retrospektíve is posztolgatni – mint ahogy most is teszem.

Óda a főzéshez

Tudtátok, hogy ha minden posztomat béfejeztem volna, a múltkori bejegyzés pont a háromszázadik lett volna? Nem tudtátok, persze hogy nem tudtátok, mikor én sem tudtam. Meg ugye ti a félbe-szerbe maradt piszkozat-posztokról nem is tudtok, sem a ritka szabad pillanatokban előre megírt anyagokról, sem a százmillió cetliről, amit a főzések után hónapokkal próbálok összepászítani az ezermillió fotóval s az emlékekkel, hogy mit is csináltam úgy s mit másképp, mint az a cetlin szerepel... De jól is van ez így, ti csak lássátok a szuper kajákat, inspirálódjatok a könnyednek tűnő receptekből, s higgyétek el, hogy a főzés csak jól sikerülhet, s hogy a fotókon látható minden elem pont úgy volt tervezve és tökéletes. Ja, hogy ezt már ezzel a felvezetővel elrontottam? Upsz, bocsánat.

Szusszanat

 (Április elején, de legkésőbb a közepén mintha mindenki megkattant volna, s úgy nekilódult, mintha május-június végéig be tudná pótolni az elmúlt két év kieséseit. Az eredmény: mindenki ideges, mindenki fut, egy csomó minden összetorlódik és emiatt rosszabbul készül el, meg úgy egyáltalán: igazából mindenki, legalábbis akivel én beszéltem, rosszul érzi magát a gyakorlatilag fölösleges hajtástól, de attól hajtjuk, megyünk előre, mintha nem lenne holnap. És őszintén nem értem, hogy miért. Persze jó a kérdés, hogy mért nem hagyom a fenébe az egészet... s talán egyszer majd értelmesen meg is tudom válaszolni. Bár az is lehet, hogy sohasem. Na mindegy, hagyjuk mára a munkát, evezzünk izgalmasabb vizekre!)

Történt volt, hogy életem bearanyozója meglepett egy vákuumozógéppel s egy szuvidálórúddal a karácsony-szülinap tengelyen, amire már régóta vágyott a kicsiszivem. El is kezdtem velük játszadozni szépen, egy darabig csak utánaolvasva készülgettem a feladatra, aztán üzembe is helyeztem az új kis cuccaimat.

Hali! Van még ott valaki?

Néha elábrándozom azon, hogy milyen lenne az élet, ha csak olyan, szívemnek kedves dolgokat kellene csinálnom, mint a főzés, kézműveskedés, nem kéne rohanni sehova, nem kéne dolgozni menni se pénzért, se önkéntesen... De aztán itt meg is akadok, mert igazából nem tudom elképzelni. 

Mint pedig az elmúlt fél év rengetegsok posztjából látszik, megcsinálni sem tudom, hogy legalább néha, csak úgy, egyszer-egyszer leüljek a hátsófelemre, és ne rohangásszak mindenfelé, mint mérgezett egér a stelázsiban. Szóval bocsi az elmúlt hónapok kihagyásaiért, bocsi a következő hónapok esélyes kihagyásaiért – de most tartsatok velem egy kis főzőcskére ;)

(Újra)születésnap ősziesen

Öhm, heló... Jár még egyáltalán erre valaki? Nem?

S ha kiteszek egy ilyen szép képet? ;)

Mert az indiaiak tudnak valamit

Hosszú nap, munka, meg előadás, meg Férjnek is munka, meg tél van és köd és még a hó sem hullt le, hogy legalább az tegye egy kicsit vidámabbá a napokat. Meg persze már öt órakor sötét van, és az ember lánya csak akkor tud felengedni egy picit, ha otthon ülhet, kivételesen nem a gép előtt, és karácsonyi dekorációt gyárthat mindenféle kidobásra ítélt anyagból. De erre sajnos nem jut mindennap idő.
És attól, mert én morci vagyok, hogy már megint sötét van és köd és izé, attól Férjnek még kellene valami vacsora, ha hazaér, és már napok óta melegszendvicsen élünk, úgyhogy az sem lesz jó.
Körülnéztem a konyhában, meg a hűtőben, aztán nagy sóhajtva leültem, hogy akkor most mit is csináljak. Aztán eszembe jutott, hogy mennyire jól találna a salátamaradékhoz egy samosatészta, meg hogy úgy amúgy is, milyen rég ettünk samosát. És hogy az pont milyen jó lesz ma estére.