Tartozások

Akik régebb óta vagytok itt, tudjátok, hogy elég sokáig – majdnem három évig – el voltam tűnve a blog mögül. Akik régebb óta vagytok itt, persze azt is tudhatjátok, hogy ez egyáltalán nem jelentette, nem is jelenthette azt, hogy közben azért nem ettünk jókat. A Google Photos-fiókom telistele van ételfotókkal, amikkel végre igazán ideje volna kezdeni valamit, mert ennél több tárhelyet vásárolni magánszemélyként már szégyen. Úgyhogy ha megtalálom a fotókhoz tartozó recepteket, igyekszem majd retrospektíve is posztolgatni – mint ahogy most is teszem.

Hosszútáv

Volt valami ebben az évben, amiről mindeddig nem akartam beszélni, de ami piszkált, feszegetett, rengeteg örömet és rengeteg fejfájást okozott, jó volt és rossz volt és fárasztó volt és felemelő volt, egy újabb lépés a nagybetűsben, egy újabb kipipált rubrika... Egyszóval: házat vettünk.

Egy csendes, csinos, csodálatos kicsi házikót, kicsi udvarral, kicsi nappalival, kicsi mindennel, ami kell az élethez. Borostyánnal a fal mellett. Rengetegsok csigával eső után. Körtefával, aminek egyik fele száraz, de a másik fele kettő helyett is terem. Madarakkal, akik belakják a körtefát, felcsipegetik a kőre tévedt kukacokat és koncertet csapnak minden nyári este.

Nem akarok most nagy ömlengésbe csapni, bár az az igazság, hogy mindennap hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a házat megtaláltuk, hogy belefért a kereteinkbe, hogy sok-sok apró-cseprő intéznivalója mellett is alakult, otthonunkká vált, vagy válik szépen lassan. Ma épp egy hete, hogy végre itt is lakunk, mostanra a dobozok nagy része kipakolódott, minden kezd helyet és teret találni, s már én sem érzem minden percben, hogy mindjárt felébredek. Illetve: felébredek, s még mindig itt vagyok, s ha kinézek az ablakon, a saját házunk udvarát látom. 

Életlecsó

Öhm, boldog új évet, kedveseim :) 
Képzeljétek el, még élünk. Kicsit rohanós ez az élet, kicsit sokfeleszakadós, de a miénk. És az igazság az, hogy lehetett volna már poszt ebben az évben, de fennmaradó nemdolgozós perceimben én szemtelen módon lecsuktam a gépet, odakuckóztam Férj mellé, és csak voltam.

Éljenek az újra megtalált receptespapírok

Réges-régen, amikor elkezdtem főzőcskézni, konyhai tudatlanságom okán mindig rá voltam kényszerülve, hogy cetlire írjam az áhított étel elkészítésének menetét, mert másképp nem tudtam, melyik lépés mi után következik. (Nem, nem lett volna egyszerűbb kinyomtatni a recepteket, mert annyi elbizakodottságom már akkor is volt, hogy magam kreáltam új dolgokat, innen-onnan összeollózva az ötleteket - és ez nekem, digitális éppencsak-bevándorlónak kézzel leírva könnyebben ment.) Aztán eljött az az időszak, amikor már nem kellett mindent kiírnom, mert kezdtem emlékezetből is feltalálni magam a konyhában - míg végül elérkeztem ahhoz az állapothoz, hogy fejben képes vagyok lefőzni egy teljes menüsort, és ezt aztán gyakorlatba is ültetem mindenféle cetlizés meg fennakadás nélkül. Innentől fogva már csak egy okom van a receptek lejegyzésére: hogy - mivel ugye eszméletlen nagy csúszásokkal kerülnek fel a csudireceptjeim a blogra - képes legyek nektek is reprodukálni a kaják elkészítési folyamatát, és ne ott akadjak le a képek nézegetésekor, hogy ez gyönyörű szép, de hogy is csináltam? Épp ezért a receptírás egy jó ideje már a vacsora után folyik, amikor még azért nagyjából élénken él bennem az előző pár óra tevékenysége. 

Amikor az élet homlokon csókol

Képzeljétek el, hogy miután hosszú-hosszú ideig senyvedtek egy gödörben, és már nem is bíztok abban, hogy kijuthattok onnan (meg a kiművészkedett körmötök is letörött), egyszerre csak minden oldalról bezuhognak a mentőkötelek. Ti meg kimásztok a fényre, és rájöttök, hogy a kötelek nem csak a gödör szájáig értek, hanem végtelen magas létrákban folytatódnak odafent.

Időhurok

Szégyen, nem szégyen, bevallom: az elmúlt másfél hétben nem voltam otthon.
Vagyis de, otthon voltam, de csak és kizárólag aludni mentem haza - se beszélgetés, se takarítás, se főzés. Hogy is mondjam, nem volt jó.

Görög élmények

Na nem mintha Görögországban jártunk volna a nyáron (nem mintha bárhol jártunk volna a nyáron, már úgy nyaralás céljából), de azért kicsit beloptuk magunkhoz Hellászt.

Töltögetés

Sok mindent töltögetünk mostanában: időt, mindenféle fontos és kevésbé fontos dologgal, söröcskét, hogy kibírjuk a kevésbé fontos dolgokkal való kötelező foglalkozást - na meg kenyeret.
A legegyszerűbb és legfinomabb gyors vacsora következik, amit csak mostanában ettünk :)

Akkor jó a majális, ha az ember kajál is.

Eshet az eső, elmaradhat a ki- meg egyéb vonulás, de azért a májuselsejéhez is, mint minden egyéb ünnephez nálunkfelé, hozzátartozik a - maradjunk ebben, mert a legtöbbször ez a jellemző - zaba. Mi természetesen nem zabáltunk, hanem szépen és illedelmesen faltunk fel majdnem mindent, amit kipakoltam az asztalra. Négyen az elvileg hat személyre elegendő adagot :) Mellette persze folyt a Rejtő, meg a Catan, meg azért a sör is, mert az úgy jó. (És igen, miccset is terveztem, de aztán sehogy sem akart összejönni a megvásárlása, úgyhogy az elmaradt a következő majálisra, amikor remélhetőleg már valahol a zöldben fogunk sütögetni.)

Jó találmány ez a tavasz

Például azért, mert véééégre süt a napocska. Meg azért, mert kezd melegedni, és ki lehet csüccsenni a szépen kitakarított erkélyre beszélgetni, meg vízfestékes képeket festeni, meg blogot írni, és a mai szép és meleg idő következtében még vacsorázni is, de azt majd csak később. És bár igaz, hogy a mai piknik nem jöve össze (holnap is van nap, nem?), azért most nagyon boldogságosan vagyunk.

Azannya,

ez parasztlazannya.
Tudom, hogy ez most nagyon fájdalmas volt, és ha valaha is esélyem lenne bekerülni a magyar sztendaposok közé, ezért a sz*r szóviccért rögtön kihajítanának. Úgyhogy nagy elnézéseket kérek...
Az igazság az, hogy egy pár napja itt lakik Ernő, és ez valahogy nem kedvez az agysejtjeinknek. Nem csak azért, mert minden este sörözünk egy keveset, hanem mert... mert Ernő Ernő.
Na de ezt nem panaszkodásból írom - sőőt, hiszen sikerült elérnünk, hogy E. inkább feldühödjön ránk, és ne rázzon le egy "ez aranyos"-sal - , csak úgy, helyzetjelentésként.
Múlt este óccsó parasztlazannyát ettünk, ezt már akkor is említettem :) Most meg elmondom, mi is az.

Mert az indiaiak tudnak valamit

Hosszú nap, munka, meg előadás, meg Férjnek is munka, meg tél van és köd és még a hó sem hullt le, hogy legalább az tegye egy kicsit vidámabbá a napokat. Meg persze már öt órakor sötét van, és az ember lánya csak akkor tud felengedni egy picit, ha otthon ülhet, kivételesen nem a gép előtt, és karácsonyi dekorációt gyárthat mindenféle kidobásra ítélt anyagból. De erre sajnos nem jut mindennap idő.
És attól, mert én morci vagyok, hogy már megint sötét van és köd és izé, attól Férjnek még kellene valami vacsora, ha hazaér, és már napok óta melegszendvicsen élünk, úgyhogy az sem lesz jó.
Körülnéztem a konyhában, meg a hűtőben, aztán nagy sóhajtva leültem, hogy akkor most mit is csináljak. Aztán eszembe jutott, hogy mennyire jól találna a salátamaradékhoz egy samosatészta, meg hogy úgy amúgy is, milyen rég ettünk samosát. És hogy az pont milyen jó lesz ma estére.

Mire jó, ha az ember átköltözteti a blogját?

Hát például arra, hogy belenézegessen a régi receptekbe - amikről annak idején azt mondta, hogy ez állandó vendég lesz az asztalon, de aztán talált másat, és soha nem készítette újra egyiket sem - és találjon olyan gyöngyszemeket, amik csodásan fel tudnak dobni egy-egy kómás napot.
Na jó, az igazság az, hogy nem én találtam meg kedvenc rántott kockasajtos ötletünket, hanem Férj, és már egy pár napja rágta a fülemet, hogy ez milyennagyonjó lenne, ha elkészülne újra. Úgyhogy szépen fogtam magam, leriszáltam a Kerfúrba és vásároltam két doboz sajátmárkás kockasajtot, egy sonkásat meg egy simát. Aztán hazajöttem, és abban a boldog tudatban kezdtem el kádat sikálni, hogy most már mindenem megvan egy finom vacsorához.
Ezt a receptet egyszer már mutogattam Nektek, most csak a köret változott (saláta, paradicsomból meg uborkából, murokból meg kukoricából, meg még egy kis borsóból, nyakonöntve balzsamecettel), na meg az, hogy nem sütöttem túl a sajtocskákat.
Szeressétek, me' finom és eccerű :)

Mehet bele minden?

Sajnos a gyorskajáldáknak megvan az a rossz szokása, miszerint nagyon-nagyon jó illatokat eregetnek a levegőbe, hogy az ember fia és lánya elcsábuljon tőle. De mi erősek vagyunk, és inkább elkészítjük magunknak.
Vasárnap este, hazaértünk Szamosújvárról, Férj lement misére, de előtte még megbeszéltük, hogy akkor gyorskaja lesz, itthonról. Igaz, így annyira nem gyors - nekem, de végül is neki nyitott az Itthon gyorskajálda :)
Az alap a múltkori pita volt, csak duplázva az adagot, mert azok elég picikék voltak (akkor nem mondtam, mert nem akartam beismerni, hogy én is elronthatok valamit, de azért tényleg kicsik voltak. De finomak :) ). De ha már a beismeréseknél tartunk: NE hagyjátók fél óránál tovább a buckókat, mert túlkelnek, és NE felejtsétek el kinyújtani őket sütés előtt. Ezeken kívül egész jó lett a mostani :P

Pizza Margherita

Múlt vasárnap Farkaslakán jártunk és visszaérkezett velünk egy óriás doboznyi paradicsom és egy bő fél kiló friss juhsajt. Már otthon elterveztem, hogy az első vacsora, ami készül belőle, az egy alappizza lesz, a Margherita. Most aztán, lévén kedvenc sógorom nálunk vacsorázott, elkészült egy nagyobb adag belőle és sikert aratott :)

Hirtelen felindulásból elkövetett kenyérsütés

A pénteki Nagy Vacsora nyilvánvalóan hagyott valami maradékokat is maga után. Így hát gondoltam egyet és összecsaptam valamit hozzájuk :) Amikor elkezdtem tervezgetni, még csak annyit tudtam, hogy valami kenyérféle lesz a dologból - hát ez lett :)

Sörös kenyér halas szósszal, paradicsommal, sajttal

Hozzávalók: fél kiló liszt, 25 dkg élesztő, fél doboz sör, fél pohár víz, három kanál méz, reszelt sajt, (maradék) halas szósz, fűszerek (leostyán, oregano, mustármag), só, két-három evőkanálnyi olivaolaj, paradicsom.

Valami gyönyörű

Legkedvesebb Barátunk ünnepi vacsorájának főfogása :) Nagyon büszke vagyok ezekre a gyönyörűségekre, de Neki köszönhetjük: jól választott :)
Amúgy köszönettel tartozom Alettánknak is, mivel egyrészt hozott egy tepsinyi fantasztikus tiramisut, másrészt vidáman besegített a tökök-gombák töltésében (bár egy percig féltettem a gombákat, olyan finomnak minősítette az előkóstoláson a beléjük szánt szószt :) )

Tavaszváró kenyértekercs, avagy hogyan használjuk fel a megszikkadt kenyeret

Bár most éppen elég borongós az idő, az elmúlt napokban úgy sütötte a napocska Kolozsvár szürke blokktetőit, mintha ki akarná őket rügyeztetni. Ha pedig napsütés és tavasz-illat terjeng a levegőben (nálunk megspékelve a tömbház alatti pékség frissensült kenyereinek csodás illatával), akkor az ember lányának kedve támad zöldséget zöldséggel enni. Nos, ezt a vágyat kellett formába önteni - úgy, hogy az ember lányának legkedvesebbik Párja is fogyaszthatónak ítélje a menüt :)
Minthogy az óriás-adag fánk szépen beosztva fogyogatott, a kenyér valahogy kimaradt a tegnapelőtti-tegnapi menüből (és milyen csodás is volt: néhány finom fánkocska egy nagy csupor tejjel reggelire...), ez viszont a drága kenyerünk megszikkadásával járt. Sebaj, gondoltam, kifogok rajta - és összekötendő a kellemest a hasznossal, elkészítettem ezt a roládot:

Túrós-paradicsomos rakott hajdina

Bár nem erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy megvan az új év első receptje, de azért ez is jól sikerült. Valamit ki kellett már találnom az én legkedvesebb Főkóstolómnak, hiszen újév óta leginkább csak maradékon éltünk - bár tény, hogy bőven volt mit eltüntetni :) Igaz, készült még valami meglepően finom: bundáskenyér kocsonyával (érdemes kipróbálni, eléggé hamis velő íze van, kicsit megborsozva mennyei finom!), de azt a Kedves készítette nekem, hogy egyem a csöpp szívét. Úgyhogy épp itt volt az ideje a viszonzásnak s ezzel együtt a konyhai újévkezdésnek is :)