Volt valami ebben az évben, amiről mindeddig nem akartam beszélni, de ami piszkált, feszegetett, rengeteg örömet és rengeteg fejfájást okozott, jó volt és rossz volt és fárasztó volt és felemelő volt, egy újabb lépés a nagybetűsben, egy újabb kipipált rubrika... Egyszóval: házat vettünk.
Egy csendes, csinos, csodálatos kicsi házikót, kicsi udvarral, kicsi nappalival, kicsi mindennel, ami kell az élethez. Borostyánnal a fal mellett. Rengetegsok csigával eső után. Körtefával, aminek egyik fele száraz, de a másik fele kettő helyett is terem. Madarakkal, akik belakják a körtefát, felcsipegetik a kőre tévedt kukacokat és koncertet csapnak minden nyári este.
Nem akarok most nagy ömlengésbe csapni, bár az az igazság, hogy mindennap hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a házat megtaláltuk, hogy belefért a kereteinkbe, hogy sok-sok apró-cseprő intéznivalója mellett is alakult, otthonunkká vált, vagy válik szépen lassan. Ma épp egy hete, hogy végre itt is lakunk, mostanra a dobozok nagy része kipakolódott, minden kezd helyet és teret találni, s már én sem érzem minden percben, hogy mindjárt felébredek. Illetve: felébredek, s még mindig itt vagyok, s ha kinézek az ablakon, a saját házunk udvarát látom.
