Éljenek az újra megtalált receptespapírok

Réges-régen, amikor elkezdtem főzőcskézni, konyhai tudatlanságom okán mindig rá voltam kényszerülve, hogy cetlire írjam az áhított étel elkészítésének menetét, mert másképp nem tudtam, melyik lépés mi után következik. (Nem, nem lett volna egyszerűbb kinyomtatni a recepteket, mert annyi elbizakodottságom már akkor is volt, hogy magam kreáltam új dolgokat, innen-onnan összeollózva az ötleteket - és ez nekem, digitális éppencsak-bevándorlónak kézzel leírva könnyebben ment.) Aztán eljött az az időszak, amikor már nem kellett mindent kiírnom, mert kezdtem emlékezetből is feltalálni magam a konyhában - míg végül elérkeztem ahhoz az állapothoz, hogy fejben képes vagyok lefőzni egy teljes menüsort, és ezt aztán gyakorlatba is ültetem mindenféle cetlizés meg fennakadás nélkül. Innentől fogva már csak egy okom van a receptek lejegyzésére: hogy - mivel ugye eszméletlen nagy csúszásokkal kerülnek fel a csudireceptjeim a blogra - képes legyek nektek is reprodukálni a kaják elkészítési folyamatát, és ne ott akadjak le a képek nézegetésekor, hogy ez gyönyörű szép, de hogy is csináltam? Épp ezért a receptírás egy jó ideje már a vacsora után folyik, amikor még azért nagyjából élénken él bennem az előző pár óra tevékenysége. 

No de mit tehet az ember lánya, ha lejegyezte ugyan a recepteket, de közben költözködött egy sort, és a bepakolásnál olyan alaposan biztos helyre rakta az értékes cetlicskéit, hogy utána hónapokig nem találja meg őket? Hát szomorúan ül, nézegeti a képeket, és bőszen dolgoztatja az agyát, hogy a kipakolásnál még látott receptgyűjteményt vajh milyen könnyen elérhető és teljesen logikus, csak éppen azóta sem talált helyre pakolta el. 
Elárulom nektek, a bősz homlokráncolás az esetek legnagyobb többségében nem szokott használni. Használ viszont az, ha teljesen mást keresve bekutakodunk olyan helyekre, ahol a keresett dolog amúgy éppen nincs, de lám: előkerül egy kötegnyi recept. Innentől már csak annyi a nagy feladat, hogy most már tényleg jó helyre pakoljuk el a megtalált értékeket, és hogy valamikor csinos hátsófelünket mozdulatlanságra késztetve blogbejegyzést is írjunk belőlük.
Ez a mai recept is egy ilyen régóta elveszett receptespapírról származik, szerény emlékeim szerint szűk egy éve készülhetett lassan, és most, végre-végre, napvilágot lát! És mivel ez egy kissé ünnepibb étel, és mivel mi közben éppen két születésnap között vagyunk imígyen családilag, hát ezzel is kívánok sok boldog születésnapokat kedves szüléimnek - egyelőre csak a recepttel, de becsszó, valamikor majd az eredetit is megkóstolhatjátok ;)

Grillezett csirkemell kéksajtos brokkolikrémmel, sült paradicsomos tarhonyával.

Hozzávalók kettő személyre: 1 dupla csirkemell, 200 g görög joghurt, olívaolaj, 1 közepes fej brokkoli, 150 g kéksajt, 200 g tarhonya, 5-6 cherry paradicsom, só, szeletelt mandula, vaj

A csirkemellet kettévágom, megtakarítom, majd ujjnyi szeletekre vágva egy kis olívaolajjal és sóval kikevert görög joghurtba forgatom és pácolódni hagyom (kb 100 g joghurt kell hozzá).
A brokkolit megtisztítom, apró darabokra tördelem, meglocsolom olívaolajjal, és alufóliába csomagolva nagyjából 20 perc alatt megpárolom a sütőben. Ha kész, mixertálba szedem, és a maradék görög joghutot meg a kéksajtot hozzákeverve összeturmixolom.
A tarhonyát lobogó sós vízben kifőzöm. Közben a félbevágott cherryparadicsomokat gyakori mozgatással száraz serpenyőben átpirítom, ha kész, kevés vajat adok hozzá, és a tarhonyát hozzákeverve még pirítom egy keveset.

A grillt felforrósítom, két maréknyi szeletelt mandulát szárazon lepirítok rajta, majd ha kiszedtem, a manula-aromás grillen gyorsan kisütöm a csirkemell-szeleteket is.
Tálaláskor egy nagyobb kanálnyi brokkolikrémet teszek a tányérra és kissé elhúzom, a közepére halmozom a cherry-s tarhonyát, majd elrendezgetem rajta a csirkemell-szeleteket - és végül megszórom a finoman illatozó, pirított mandulával.

Elkészítési idő: ~2 óra

ÁPDÉT: ha ide kattintasz, meg is hallgathatod :)