Nem tudom, ti hogy vagytok vele, az én konyhai és mindennapi repertoáromban vannak bizonyos mozzanatok, amik csak úgy történhetnek és sehogyse másképp. Van, amelyikről tudom, hogy kitől lestem el, és van, amelyiknél fogalmam sincs, felmenőim melyik főzéséből szivárogtak át az én kezembe – de ott vannak megváltoztathatatlanul a maguk egyszerűségében, nem lehet és nem kell megkerülni őket, mert aforizmák, tények, melyeken sohasem gondolkozunk.
Nekem például van egy jellegzetes mozdulatom: mikor készülök nekifogni valaminek, összedörzsölöm és kétszer összeütöm a tenyerem (de ugyanezt csinálom például akkor is, ha kenyeret sütök vagy bármi liszttel járok, s le kell porolnom a kezeimet, hogy a konyhánál maradjunk). Már egy jó ideje szokásom volt ez, mire tudatosodott bennem, hogy mit is csinálok, s akkor rögtön helyére is pattant: édesanyám csinálja mindig ezt, mielőtt nekifogna valami örömet okozó tevékenységnek (én legalábbis úgy emlékszem, a muszáj-munkák előtt nem volt ilyen lelkesítő mozdulata, de lehet, hogy ez már csak az emlékeim játéka). Nővérem ugyanolyan gyors léptekkel menetel egyik szobából a másikba, mint édesanyám, anno egy lakásban élvén sokszor összetévesztettem, melyikük is közeledik a gyerekszoba felé, ami csak azért volt baj, mert így néha fölöslegesen is eldugtam a leckeírás helyett olvasott könyvet, pedig a nővérem rá se bagózott volna. És persze sok ilyet tudnék felsorolni, nézéseket, szemöldökráncolást, hangokat – legutóbb, egy most nagyon távolinak tűnő kiscsaládi vacsorapartin régi képeket nézegettünk, és az egyiknél majdnem felkiáltottam: édesapám egyetemi fotójáról egy az egyben én néztem vissza. Sokat mesélhetnék még tehát a mindenféle apró részletekről, amikben egyre gyakrabban fedezem fel szüleimet, nagyszüleimet s Férjben is az övéit – most mégis egy másik szegmensől mesélek inkább, méghozzá az ízekről, amik egymáshoz (haza) repítenek.
Annak idején három lányként és a tojásfestés elhivatott, bár akkor még csak kezdő szerelmeseként igencsak sok hímes tojással készültünk minden húsvétra. És bár bőven vittek is belőle a locsolók, mindig maradt egy jópár tojáska, amit aztán nagy szomorúságunkra el kellett fogyasztani. Amikor sok volt, ettük simán vacsorára is, de egyvalaminek mindenképpen készülnie kellett belőle, mégpedig egy jó szaftos rakottkrumplinak. De természetesen annak is megvoltak a maga szabályai.
Elsősorban a rakottkrumplihoz való krumplit csakis héjában lehet megfőzni. Én amúgy nagyon nem szeretem a főtt krumplit pucolni, ahol nem muszáj az íze miatt, ott inkább nyersen pucolva főzöm meg a krumplikat, de a rakottkrumpli, na az pont nem ilyen. Szóval a krumplikat bő, sós vízben megfőzöm, majd ügyesen – csakis a fedővel – leeresztem róluk a vizet. Itt jön a második, kitudjahonnan örökölt mozzanat: a főtt krumplit nálunk villára felszúrva a fedőre kell pucolni, óvatos mozdulattal megkezdeni a héjat egy kis légbuboréknál és nézni, ahogy selymesen lehántódik a főtt krumpliról, és reménykedni, hogy nem főtt szét annyira, hogy kettétörve lepottyanjon a villa két oldalán. Ha kész, a krumplik mennek a lapítóra, a héj pedig borulhat a kukába a fedőről.
A húsvéti rakott krumpli másik fontos mozzanata a tojások feltörése. A hímes tojásokat ugyanis nem lehet akárhogyan feltörni, azt mindig és minden esetben koccantani kell, azaz egymáshoz ütve eljátszani vele, hogy kinek erősebb a tojáskája. Simán asztalon feltörve a húsvéti főtt tojás nem az igazi. Harmadszor a (bármilyen, nem csak húsvéti) rakottkrumpli tetejére prézli dukál, ami a sütőben roppanósra pirul, aztán lehet ügyeskedni rajta, hogy a repetánál egy kicsit több pirult krumpli jusson az ember tányérjára, nem mintha a közepe rosszabb volna, de a pirultból kevesebb van, tehát különleges.
Eddig tartanak az emlékeim a hazai rakottkrumpliról. Biztos vagyok benne, hogy sokszor végignéztem, akár végig is segédkeztem a készülését, de a többi részlet nem maradt meg – és meg is szenvedtem ezt sokáig: hiába készült minden jóval rakottkrumplim, valahogy soha nem lett olyan íze, mint az otthoninak, amit édesanyám, s talán előtte nagyanyám, dédanyám is elkészített. De most még egyszer nekiveselkedtem, előkapartam minden ízemlékemet, és nekiláttam, hogy elkészítsem A Rakottkrumplit.
Kellett hozzá 5 szép krumplicska, 6 hímes tojás, pár szeletnyi kolbász, 2 nagy evőkanál zsír, 3 nagy evőkanál tejföl, vagy 100 grammnyi prézli, bár azt nem mértem meg, no meg persze egy kevés só. Amíg a megfőtt és – szigorúan a hagyományos módon megpucolt, majd felszeletelt – krumplik egy kicsit hűltek, Férjjel elkoccantottuk a tojásokat, majd megpucoltam és tojásvágóval felkarikáztam őket. A zsírt egy kis lábosban megolvasztottam, habverővel belekevertem a tejfölt, majd amikor már jó folyós lett, gyengén megsóztam; a kolbászt felaprítottam (mivel kevés volt, nem karikában tettem a rakottasba, hanem apróra kockázva, hogy többnek tűnjön). A zsíros tejföllel vékonyan kikentem egy jénai tál alját, megraktam krumplival, azt körbecsepegtettem tejföllel és szitán át halványan megszórtam prézlivel; következett a tojás-réteg és pár kocka kolbász, majd egy emberesebb adag tejföl, utána megint krumpli, prézli és így tovább – a végén krumplival zártam, rálocsoltam a maradék tejfölet és vastagon megszórtam prézlivel. Ment a sütőbe, nagyjából fél óra-negyven perc alatt szépen megkérgesedett és megbarnult a teteje, és az alja is kellőképpen megpirult.
Nem tudom, az otthoni rakottkrumpli így készült-e, nem kérdeztem meg előtte édesanyámat: az íz-emlékeimre akartam támaszkodni, meg arra a megfoghatatlan örökségre, ami valahol minden főzésembe belefolyik. Azt tudom, hogy ennek a rakottkrumplinak pont ugyanolyan íze volt, mint annak a réginek, és azt tudom, hogy ennek nagyon-nagyon örültem: bár személyesen még egy darabig nem találkozhatunk, de így mégis olyan volt egy kicsit, mintha most édesanyám főzött volna ránk.
(a képek sebtiben készültek telefonnal, ezért bocsánatot kérek a minőségükért :) )
