Menü A-tól Z-ig, avagy a láthatatlan munka dícsérete

Az előző részek tartalmából: együttműködős előétel, lélegzetelállító leves, fenomenális főétel. Jöhet a desszert? Hajrá ;)

Technikák és történetek

Az előző részek tartalmából: előétellel indul az együttműködős kísérlet, majd elérkezik a leves-idő. Támogatások, együttműködések, örömök, jó ételek. Léphetünk tovább? Hajrá :)

Az időbeosztás felettébb kacifántos voltárul

Az előző rész tartalmából: körték, mesék, együttműködések, és egy négyfogásos menü első fogásának receptje. Megvan? Mehetünk tovább? Szuper :)

Új vizeken járok (avagy menükóstolós emberkísérlet négy felvonásban)

Hajajaj, ha tudnátok, mi minden történt az elmúlt pár hónapban... De persze nem tudjátok, mert én sunyi voltam s nem írtam. Vagyis ez nem egészen igaz, két bejegyzés is van félig-készülten talonban, de most mégsem azokat dobom ki az internet sztorira éhes népe elé – majd, valamikor a nem túl távoli jövőben, hesteg nosztalgia cím alatt azokat is publikálom egyszer, főleg, mert az egyik recepttel a KMN-es rádiós gasztrobetyárkodás óta tartozom PL-éknek. Na de hagyjuk most azokat a recepteket és történeteket, amiket nem kaphattok meg, és foglalkozzunk azokkal, amiket megkaphattok.

Fotogénia

Valamikor az elmúlt évben (ennél pontosabb időmeghatározást ne kérjetek, a kovid-éra totálisan összezavarta az időérzékemet) beszélgettünk egy kedves és hozzáértő ismerőssel a tálalásról, illetve pontosabban a szépen kitálalt étel jó befotózásáról. Ez a beszélgetés jutott eszembe, amikor ma – a Férj által frissen levadászott, legújabb tányéromba tálalva – próbáltam kitalálni, hogy mit tegyek a tányér mellé. 

Óda a főzéshez

Tudtátok, hogy ha minden posztomat béfejeztem volna, a múltkori bejegyzés pont a háromszázadik lett volna? Nem tudtátok, persze hogy nem tudtátok, mikor én sem tudtam. Meg ugye ti a félbe-szerbe maradt piszkozat-posztokról nem is tudtok, sem a ritka szabad pillanatokban előre megírt anyagokról, sem a százmillió cetliről, amit a főzések után hónapokkal próbálok összepászítani az ezermillió fotóval s az emlékekkel, hogy mit is csináltam úgy s mit másképp, mint az a cetlin szerepel... De jól is van ez így, ti csak lássátok a szuper kajákat, inspirálódjatok a könnyednek tűnő receptekből, s higgyétek el, hogy a főzés csak jól sikerülhet, s hogy a fotókon látható minden elem pont úgy volt tervezve és tökéletes. Ja, hogy ezt már ezzel a felvezetővel elrontottam? Upsz, bocsánat.

Szusszanat

 (Április elején, de legkésőbb a közepén mintha mindenki megkattant volna, s úgy nekilódult, mintha május-június végéig be tudná pótolni az elmúlt két év kieséseit. Az eredmény: mindenki ideges, mindenki fut, egy csomó minden összetorlódik és emiatt rosszabbul készül el, meg úgy egyáltalán: igazából mindenki, legalábbis akivel én beszéltem, rosszul érzi magát a gyakorlatilag fölösleges hajtástól, de attól hajtjuk, megyünk előre, mintha nem lenne holnap. És őszintén nem értem, hogy miért. Persze jó a kérdés, hogy mért nem hagyom a fenébe az egészet... s talán egyszer majd értelmesen meg is tudom válaszolni. Bár az is lehet, hogy sohasem. Na mindegy, hagyjuk mára a munkát, evezzünk izgalmasabb vizekre!)

Történt volt, hogy életem bearanyozója meglepett egy vákuumozógéppel s egy szuvidálórúddal a karácsony-szülinap tengelyen, amire már régóta vágyott a kicsiszivem. El is kezdtem velük játszadozni szépen, egy darabig csak utánaolvasva készülgettem a feladatra, aztán üzembe is helyeztem az új kis cuccaimat.

Süt a nap, nehogy szomorú légy

Ha nem vettétek volna észre, akkor elmondom, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul tavasz van. Rügyeznek a fák, döngicsélnek a dongók, csiripelnek a madarak, a macska már az árnyékos helyeket keresi egy-egy túl-napos délelőtt, egyszóval: itt a várva várt tavasz. És én, tavaszi gyermök lévén, ennek mérhetetlenül örülök. Az már csak hab a tortán, hogy ezt a bejegyzést a százféleképpen zöldellő udvarunk közepén kényelmesen napozva írom egy lusta délutánon.

Egy tányér szerelem

(Ellopták 2020-at, ellopták 2021-et, s már 2022 első hónapjait is ellopták... nem tudom, kik ezek a tolvajok, de most már békén hagyhatnának egy kicsit.)

Elolvastátok a címet, s most biztos azt hiszitek, hogy a Valentin-napról akarok beszélni, pedig dehogy, egyáltalán nem akarok arról beszélni, bár igaz, hogy februárig vezet vissza a történet. Mi ugyanis a Bálint napnál egy héttel hamarabb ünnepelünk szerelmet, legalábbis a miénket (s édes Istenem, idén már tizenharmadjára). És bár nem szoktunk egetrengető nagy ajándékokat adni, de azért példul vendéglőbe elmegyünk, már csak azért is, mert az ajándék része a nemfőzünk-nemmosogatunk boldog lustasága is.