Esküdözünk össze-vissza

A férjem ma délután esküdött. És nem velem. Ott voltam, láttam, végignéztem az egészet. Képzeljétek el: Férj megesküdött Magyarországgal.


Hogy is mondjam: nem volt valami nagy durranás. Kezdődött azzal, hogy begyűjtötték a népeket a Konzulátusra, vagyis hogy csak az eskütevőket, mert a kísérőket (kettő darabot a kábé húsz esküdözőre) először nem engedték be, aztán igen, de meg kellett állnunk hátul, aztán szóltak, hogy mégis leülhetünk. Egyesével szólították a delikvenseket papírösszefirkálásra, ahol kedves nénik-bácsik segítettek kitölteni a kitöltenivalót, nagyon aranyosan debilnek nézve mindenkit (értem én, hogy nehéz elmagyarázni a bürokrácia egészségtelenül bonyolult nyelvét, de azért néha fárasztóak az asztal másik felén ülők, akik megcsócsálják és előemésztik nekünk a legalapabb információt is). Biztosítottak, hogy amennyiben nem felejtkezünk el a bejelentéséről, akkor az eljövendő gyönyörű gyermekeink már automatikusan magyar állampolgárok lesznek - és rendes voltam, mert hozzátettem azt is, hogy állampolgárok, amit a magyar állam küldötte elfelejtett, és nem is csak egyszer. 
Aztán egy kedves arcú hölgy felolvasta a kötelező szövegeket (és igen, mindenkinek vennie kéne szép beszéd- meg versmondó-órákat, aki olyan helyzetben van, hogy alkalmanként idézetet kell felolvasnia), az esküdözők esküdöztek, énekeltünk Himnuszt meg hallgattunk Szózatot, mert nem merték éneklésre felkérni a jónépet, és végül koccintottunk három kortynyi fincsi pezsgővel a friss magyar állampolgárok tiszteletére.
(És mondjátok, aki letette az esküt, az esküdtté válik?)

Elvileg ünnepelnünk kellett volna, de én igazából nem tudom, hogy mit kellene ünnepelni egy normális dolgon. Mert szerintem egy magyar ember magyar állampolgársága normális dolog, még akkor is, ha ebben a nyakatekert világban papírral kell igazolnunk a nemzetiségünket és a Kolozsváron dolgozó, honosításokat végző, velünk teljes szívéből együttérző konzulátusi alkalmazottnak fel sem tűnik, hogy csak a papír aláírása után nevez minket magyarnak. Szóval ma este sima (sima? csudifinom, jaj-de-nyami, csodálatos) káposztás kockát vacsoráztunk, gyenge fröccsel, és House-maratont tartottunk mellette. De mert élvezem összezavarni az embereket, nem káposztás kocka-receptet kaptok ma, hanem egy régebbi jajdefinom, csudinyami vasárnapi vacsorát, hogy legalább receptekkel ünnepeljünk :P Ha valakinek szüksége van a káposztás kocka receptjére is, akkor majd a lenti dobozkában kiabáljon.

Rakott disznóhús tepsis krumplival

Szükségeltetik: 300 g disznó hosszúhús, 5-6 nagyobb szem krumpli, tejföl, sajt, só, bors, fokhagyma, majoránna, bazsalikom.

A tepsis krumpli elkészítését nem írom le újra, itt megleshetitek (nem tudom eldönteni, hogy szeretek visszautalni a régebbi receptjeimre, vagy csak menthetetlenül lusta vagyok).
A húst legalább három szeletre vágom, a szeleteket kicsit kipotyolom, és egy só-bors-fokhagyma trióval bedörzsölöm. A sajtot lereszelem, a tejfölt habosra keverem bazsalikommal és majoránnával, meg adok hozzá egy fél kanálnyi olívaolajat. Előhalászok egy akkora jénait, amekkorát széltében kitöltenek a szeletek, az alját vastagon kikenem tejföllel, teszek rá egy hússzeletet, megkenem tejföllel, megszórom sajttal, rá megint hús, és így tovább. A tetejét lekenem tejföllel, és megszórom sajttal. Letakarom alufóliával, negyed órán keresztül így sütöm, aztán még nagyjából húsz percig piríttatom fólia nélkül. Kiveszem, hagyom egy kicsit hűlni, hogy vágható legyen, aztán felszeletelem és tálalom.