Nem tudom, miért, de mindig is odavoltam a
tömbházakért. Talán azért, mert mindenki szidta őket, hogy csúnyák,
koszosak, élhetetlenek. No, az élhetetlenségen nem tudtam segíteni, de a szépet
igyekeztem meglátni bennük.
Nyilván nem az abszolút kocka, egy ajtó-egy ablak blokkokról beszélek (bár mi is ilyesmiben lakunk, és tudnék mit kezdeni ezzel az épülettel is), hanem azokról, amikben azért van egy kis csel, egy kis izgalom, kikandikál a szürke felszín mögül a rejtett rafinéria. És ha vesszük a fáradságot, és figyelmesebbre nyitjuk a szemünket, igazi kincsekre bukkanhatunk.
Nyilván nem az abszolút kocka, egy ajtó-egy ablak blokkokról beszélek (bár mi is ilyesmiben lakunk, és tudnék mit kezdeni ezzel az épülettel is), hanem azokról, amikben azért van egy kis csel, egy kis izgalom, kikandikál a szürke felszín mögül a rejtett rafinéria. És ha vesszük a fáradságot, és figyelmesebbre nyitjuk a szemünket, igazi kincsekre bukkanhatunk.
(Amúgy azt is elárulom, hogy ez a lépcsőforduló ihlette a Kolozsváros-posztokat
egy pár évvel ezelőtt, mikor E. barátunkkal jártuk a környéket.)
Gyönyörű, csigalépcsős lejárat a Monostor egyik (amúgy is
jól átgondolt, újszerűen tervezett) komcsi blokkjában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése