Azannya,

ez parasztlazannya.
Tudom, hogy ez most nagyon fájdalmas volt, és ha valaha is esélyem lenne bekerülni a magyar sztendaposok közé, ezért a sz*r szóviccért rögtön kihajítanának. Úgyhogy nagy elnézéseket kérek...
Az igazság az, hogy egy pár napja itt lakik Ernő, és ez valahogy nem kedvez az agysejtjeinknek. Nem csak azért, mert minden este sörözünk egy keveset, hanem mert... mert Ernő Ernő.
Na de ezt nem panaszkodásból írom - sőőt, hiszen sikerült elérnünk, hogy E. inkább feldühödjön ránk, és ne rázzon le egy "ez aranyos"-sal - , csak úgy, helyzetjelentésként.
Múlt este óccsó parasztlazannyát ettünk, ezt már akkor is említettem :) Most meg elmondom, mi is az.

Apró örömöcskék

Ezt most csak azért mutatom meg, hogy lássátok, milyen egyszerű minket békésre hangolni. Ennyi kell hozzá :)

A munkanélküliség nem a világvége

Legalábbis addig, amíg Jóanyádék jóvoltából ül a hűtődben egy camembert. Luxuskaja szerencsés csóróknak, búfelejtőként.

Anyám, én nem ilyen lovat akartam!

Pedig úgy volt, hogy ez az év jobb lesz, de egyelőre nem úgy tűnik. Nem csak azért, mert mindjárt január vége van és még mindig nem láttunk havat, meg nem is csak azért, mert a karácsonyfánk határozottan kezd kókadozni. Már megint másként néztek ki a terveink, mint az Övéi - vagy csak morbid humora van, nem tudom -, úgyhogy megint átváltunk gps-üzemmódra: újratervezés...

Ragozzunk: pogácsom, pogácsod, pogácsa

Nemrég jöttem rá, hogy ahhoz képest, hogy régebben mennyi pogácsát gyártottam, mostanában (lásd az elmúlt évben) gyakorlatilag nem készült nálam ilyesfajta falatozni való. Pedig a pogácsa jó, a pogácsa finom, és még nem is olyan nagy ördöngösség elkészíteni. Aztán most kedves Szüléim hoztak egy zsák pityókát, meg betévedtem Limara pékségébe és ott szembesétált velem egy burgonyás kőttpogácsa, és úgy éreztem, hogy az elmúlt napok munkája meg hírei meg mindenbaja után megérdemeljük azt az íz- és kalóriabombát, amit ez a pogi adhat. (((nem hiszem el amúgy, hogy a blogger helyesírás-ellenőrzője nem ismeri a "kőttes", de még a "blogger" szót sem, a "pogit" viszont igen...)))
Szóval kőtt, vagy az én emlékeim szerint kőttes tészta, benne rengeteg krumpli, meg egy adag margarin, vagyis inkább vaj... Meg az a bizonyos titkos összetevő, amit az unoka csillogó szemmel kérdez a nagyitól, hogy "ugye a szeretet?"... Nem, zsír :)*

A kekszek keksze

És jelentem: megtaláltam! Csodálatos, omlós, meg frissítő és különleges, szóval ő a tökéletes keksz. Kóstoljátok meg, nagyon megéri!
Valami két, vagy három tepsivel lett belőle szilveszterre, a negyede már azelőtt elfogyott, mielőtt hivatalice egyáltalán megkezdtük volna az estét. Mert hiába néztünk egymásra, és fogadkoztunk, hogy nem eszünk többet vacsi előtt, azért amikor a "csillagos" tál mellett mentünk el, egyet-egyet csak leloptunk róla. Amúgy a többi is elfogyott másnapra, pedig mindannyian próbáltuk türtőztetni magunkat :)

Éjfél előtt

Mert ígértem valami előételeket...
Mint nálunk szokásos, másként voltak tervezve a kaják, az igazi sorrend úgy lett volna, hogy sós falatka - töltött tojás és kosárkák, aztán tíz körül a csülök, majd éjfélkor a májas kosárka (amiről a menükártya megírása után derült ki, hogy nem liba, hanem kacsamáj van a dobozban, csak rosszul emlékeztem - de attól még finom volt :D ), végül pedig a torta és a kekszek keksze. Aztán Robi szokásához híven késett annyit, hogy éjfél előttre csak a falatkák fértek be, vagyis éppen be lehetett volna cakkozni, hogy minden beférjen, de nem dagadtra akartuk enni magunkat, hanem kiélvezni az ízeket. (És sikerült is, mindenki jóllakott, de senki nem telt el, még én sem éreztem, hogy mindjárt kipukkadok, pedig az nálam szokásos ilyenkor. És ittunk is hozzá rendesen, bár nem kóstoltunk végig mindent a menüről, de azért csak kevergettünk egy kicsit, mégsem kómával meg fejfájással kezdtük az újévet :) )
Naszóval vendégvárónak ezek a falatkák kerültek ki a szépen elrendezett asztalra (miután hatvanszor köröztem az asztal körül a kezemet tördelve, hogy jajistenkém, nincs egy rendes terítőm). Az egyik, a kicsi sós, az családi süti nálunk - őszintén már nem emlékszem, kitől tanulta Édsanyám, de amióta az eszemet tudom, van otthon ilyen kis sós cucc ünnepekkor. Azért, mert finom. Meg mert egyszerű.

Most akkor mit is szabad enni szilveszterkor?

(Na nem azért ez a cím, mert Anyóséktól hazafele jövet összehoztam egy cikkecskét a szilveszteri szokásokról, hanem mert forráskeresés közben igen sok egymásnak ellentmondó babonát találtam. Nem is tudom, miért :P)

Persze hiába döntöttük el jó előre, hogy most nem fárasztjuk magunkat a szilveszter-szervezéssel, mert olyan jól esett volna, ha végre egyszer összejön egy olyan igazi, hogy csak belevágtunk még idejekorán és kezdtük győzködni az embereket meg tervezni a menüt, meg persze örvendezni, amikor valaki azt mondta, hogy jön. De már megint többen mondták, hogy jönnek, mint ahányan aztán tényleg ideértek, és már megint nem sikerült összehozni, hogy bár egy ember itt legyen, aki az elmúlt évek valamelyikén, és már megint utolsó nap derültek ki nem-érkezések - úgyhogy tényleg meguntuk. Most még utoljára megpróbáltuk, mert az igazság is három, ugye, de ezentúl - bár fájó szívvel - lemondunk a nagy szilveszterekről. Ha valaki szeretne hozzánk jönni, igen szívesen látjuk, de többet nem fáradozunk ezen. És ha mindenkit elhívnak körülöttünk, akkor is igencsak jól megleszünk mi kettecskén: eszünk, iszunk, filmet nézünk, pezsgőzünk, meg egyéb jó dolgokat művelünk majd ;)

A csoki jó, a csoki finom...

... főleg, ha étcsoki az illető. És még inkább, ha sütemény formájában fal belőle az ember.
Miután a félresikerült vásárláson nagytáblás olvasztani való csokit nem találtam, de egy cukker piteformát igen, mentem még egy kört a környező üzletekben. És lám, a Kerfúrban minden ott sorakozott szépen a polcokon, olyasmik, amikre már nem is számítottam. Így mászott bele a kosárba egy fél kiló mandula, meg ugyanennyi mazsola, meg egy 100 g-s tiszta, cukrozatlan kakaópor. És bár az ötlet eleve megvolt, azért így újult lelkesedéssel vetettem bele magam a sütigyártásba.

Az első

Most, hogy már mindjárt három éve lakunk együtt és kicsivel több, mint fél éve én is megTamásodtam, úgy éreztük, hogy pont itt az ideje egy igazán kiccsaládi, közös karácsonynak. Úgyhogy sok-sok tervezgetés meg számolgatás meg mindenegyéb után kialakult az idei menetrend: 25-e szüleim, 26-án megyünk le Anyósékhoz. 24-én pedig itthon ülünk, kettesben, megesszük a világ legfinomabb karácsonyi vacsoráját és örvendezünk meg vigadozunk.

Keksz karácsonyra

Ha az ember lánya szerencsés, akkor talál darált mandulát. Ha még szerencsésebb, akkor talált olyan Férjet magának, aki egy kis keksz reményében boldogan aprítja a szemes mandulát, ha már az aprítógép nem akarja megdolgozni a magocskákat. És megsúgom nektek, hogy a nagyobban maradt manduladarabokkal csak finomabb lesz a keksz :)

"Bárány baktat le az égből..."

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánunk sok szeretettel!

Férj és a Konyhatündér :)

Az utolsó pillanatban is kellhet egy plusz ajándék

Pedig idén már szép tervecskéink is voltak, meg jegyzetek, meg időben elkészült lista - de hát az ember még mindig csak tervez. Még kellett valami, ami jó is, finom is, szép is, meg miegymás, és főleg gyorsan elkészíthető, mert ugye bármennyire is szeretném én, a két-három hetes érlelési idő nem fér bele két napba. 
Na de találtam egy receptet, amit persze nem úgy csináltam meg, de azért az alapok miatt örökké hálás leszek meg a többi :)

Mert az indiaiak tudnak valamit

Hosszú nap, munka, meg előadás, meg Férjnek is munka, meg tél van és köd és még a hó sem hullt le, hogy legalább az tegye egy kicsit vidámabbá a napokat. Meg persze már öt órakor sötét van, és az ember lánya csak akkor tud felengedni egy picit, ha otthon ülhet, kivételesen nem a gép előtt, és karácsonyi dekorációt gyárthat mindenféle kidobásra ítélt anyagból. De erre sajnos nem jut mindennap idő.
És attól, mert én morci vagyok, hogy már megint sötét van és köd és izé, attól Férjnek még kellene valami vacsora, ha hazaér, és már napok óta melegszendvicsen élünk, úgyhogy az sem lesz jó.
Körülnéztem a konyhában, meg a hűtőben, aztán nagy sóhajtva leültem, hogy akkor most mit is csináljak. Aztán eszembe jutott, hogy mennyire jól találna a salátamaradékhoz egy samosatészta, meg hogy úgy amúgy is, milyen rég ettünk samosát. És hogy az pont milyen jó lesz ma estére.

Mire jó, ha az ember átköltözteti a blogját?

Hát például arra, hogy belenézegessen a régi receptekbe - amikről annak idején azt mondta, hogy ez állandó vendég lesz az asztalon, de aztán talált másat, és soha nem készítette újra egyiket sem - és találjon olyan gyöngyszemeket, amik csodásan fel tudnak dobni egy-egy kómás napot.
Na jó, az igazság az, hogy nem én találtam meg kedvenc rántott kockasajtos ötletünket, hanem Férj, és már egy pár napja rágta a fülemet, hogy ez milyennagyonjó lenne, ha elkészülne újra. Úgyhogy szépen fogtam magam, leriszáltam a Kerfúrba és vásároltam két doboz sajátmárkás kockasajtot, egy sonkásat meg egy simát. Aztán hazajöttem, és abban a boldog tudatban kezdtem el kádat sikálni, hogy most már mindenem megvan egy finom vacsorához.
Ezt a receptet egyszer már mutogattam Nektek, most csak a köret változott (saláta, paradicsomból meg uborkából, murokból meg kukoricából, meg még egy kis borsóból, nyakonöntve balzsamecettel), na meg az, hogy nem sütöttem túl a sajtocskákat.
Szeressétek, me' finom és eccerű :)

Morcogó

Mért van az, hogy amint kibiggyesztek valami kedveset, vagy szépet, vagy bármit az ajtónkra, napokon belül eltűnik a fele, vagy legalábbis megtépázzák, beszakítják, tönkreteszik a díszeket? Tavaly rendszeresen lopkodták az avas, hajlakkal lefújt pattogatott kukoricát a koszorúnkról, s miután rájöttek, hogy ehetetlen, elhajították a maradékot a folyosón. De téptek már le csipkebogyót, letépkedték idén az őszváró papírleveleimet, és most széttépték, meg lelopták a hópelyheim felét.
Próbálom megérteni, hogy hogy lehet ilyet csinálni? Kit zavar az, hogy mi lelkesen igyekszünk kicsit szebbé, otthonosabbá varázsolni ezt a kopott blokkot, ahol százhatvan lakásban majdnem négyszáz ember lakik úgy, hogy nem is akar tudomást venni a másikról? Mért válik zavaróvá, ha valaki megpróbálja kicsit megszépíteni a kopár folyosót?
Tudom, megtanulhattam volna már, meg jobban járnék, ha csak a lakás belsejét csinosítgatnám, meg mért teszek ki bármit, ha nem tudom elviselni, hogy eltűnik... De mindezek ellenére most sem értem a dolgot. És pláne nem akarom elfogadni.

Még 12 nap, nulla óra és harminchárom perc

Ennyi van még karácsonyig. Úgyhogy egyre több karácsonyi kiegészítő kezd előmászni a dobozokból, és csücsül ki a polcok szélére. Azt hiszem, ideje lenne kicsit elrejteni a borzas húsvéti tojásokat... mondjuk egy pár mézeskaláccsal?

Fáradt férjek vidítója

Néhány napja, egy hosszú-hosszú munkanap után Lehel elég morcosan ért haza. Szerencsére aznap semmi komolyabb dolgom nem volt (lásd: nem jártam vásárokba meg előadásokra pénzért), úgyhogy képes voltam sepregetni, meg kisuvickolni a fürdőt, meg elmosogatni, meg egyéb olyan dolgokat végezni, amiknek bele kellene férnie egy munkanapba is - bár azt hiszem, ha az ember nincs otthon napközben, akkor nehezen takaríthat. Erre még ki kellene találnom valami megoldást.
Szóval volt időm rendbeszedni a házat egy kicsit, és ennek örömére kitaláltam, hogy kapjon az Emberem valami finomat vacsorára, merhogy ugyi ha az ember lánya inkább este dolgozik, mint nappal, és inkább mindig, mint meghatározott keretek között, akkor hébe-hóba előfordul, hogy nem főz vacsorát az urának. (Mondjuk ez megint az otthonlevés illetve -nem levés problematikája, esküszöm, dolgozom a távirányított háztartás ötletén.) Azt még nem tudtam, hogy mi lesz a vacsora, csak azt,  hogy kell legyen benne valami zöldség (mert úúúgy megkívántam), meg valami hús (ezt azt hiszem, nem kell magyarázni), meg legyen egy kicsit különleges. Úgyhogy körülnéztem a fagyasztóban, előhalásztam egy adag májat meg egy adag kelbimbót, aztán leültem és néztem magam elé, hogy most aztán ezekből mit csináljak.